Az utóbbi évek belarusz emigrációja nem ugyanolyan, mint az időbelileg vele egyező magyar emigráció.
Míg a magyar tömegek a szabad(abb) levegőért, egy jobb életért mennek el hazájukból, a belaruszok A szabadságukért, sok esetben AZ életükért. Még jó, hogy József Attila kifejezése, hogy „kitántorogtak”, a XXI. században már nem alkalmazható. Magyarország esetében akár meg is felelhet az indulatmentes „elmennek” szó, de Belaruszból az emberek egy jelentős része a szó legszorosabb értelmében menekül. Konkrét életveszély vagy legalábbis börtön fenyegeti itthon őket.
A belarusz rezsim által előre megfontolt szándékkal meggyilkolt, név szerint felsorolható „ellenségek” száma az én korántsem pontos, fejben vezetett „számításom” szerint harminc fölött van. Ebbe természetesen nem számítanak bele a „névtelen” áldozatok tömegei, akiket az árok szélén hagytak, elfelejtettek kezelni a koronavírus idején/után, stb. De beleszámítom azokat, akiket a 2020-as „elnökválasztás” és eredményhirdetése által provokált, minden esetben békés tüntetések során lőttek le, illetve azokat az aktivistákat, akikre felakasztva találtak rá egy-egy ilyen felvonulás után egy közeli erdőben például. Ilyesmi (sem) fordult elő a mai magyar rendszerben. Legalábbis egyelőre.
De ne legyen sok kétségünk: mindkét rezsim fejlődik, sőt a magyar erőteljesebben, természetesen hátrafelé, ez mostanában jól látható. Tanulékonyak mind a ketten, többek között egymás példáján „okosodnak”.
A magyar rezsim életveszélyben érzi magát, tehát biztos, hogy keményíteni fog, a többi között belarusz irányba is tolódhat – ez is érzékelhető.
Érdekes egyébként, hogy egymás hibáiból okulni viszont nem képesek. Azt hiszem, másból sem. Semmiből. A történelemből biztosan nem. Pedig diktátoraink tanultak történelmet az egyetemen, nem is keveset – a belarusznak a képesítése: történész. (Igaz, keveri a XVI. századot a XVIII.-kal, no de erről majd egy másik alkalommal írok.)
Magyarország – ez ugye közismert – a világ legjobb helye, még egyenesen bokréta is volt Isten kalapján. Belarusz ilyen összehasonlításokkal nem foglalkozik: egyszerűen „szociálisan orientált állam”, olyan „ország, ahol érdemes élni”. Amúgy pedig egyik kutya, másik eb.
Ebből az én fura, immár – az egyetemet is beszámítva – 57 éve külföldi élethelyzetemből, amikor hol azért vagyok kénytelen magyarázkodni, hogy Belaruszban élek, hol pedig azért, mert magyar vagyok, nem tudom megítélni, hogy innen vagy onnan, de nyugati irányba távozott „honfitársaim” közül kinek mennyire keserű, esetleg mennyire jóízű a kenyere. (Az idézőjel természetesen a belarusz emigránsokra vonatkozik, hiszen ők nem lehetnek a szó igazi értelmében honfitársaim, de barátaim, sorstársaim – igen.)
Az eléggé közismert, hogy micsoda nehézségeket okoz a külföldi lét, a honvágy, a tény, hogy a nagyszülők csak interneten láthatják az unokákat, és hogy mindez mekkora idegi megterhelést ró az emigrációba kényszerült családokra, még ha esetleg abban bíznak is, hogy a Hazából kiszorult állapot csak ideiglenes. Normális esetben azért mindez nem borzasztó, mert a párok legalább együtt vannak.
A belarusz menekülteknél, amikor találkozom velük Európában, ennél sokkal súlyosabb dolgokat látok, és ezek veszélye bizonyára minden más menekültet is fenyeget.
Az egyik ilyen tipikus helyzet, amikor egy pár egyik fele idejében (vagy szabadulása után) el tudott – akár illegális határátlépéssel – menekülni, de a másik fél börtönben van. A gyerekeket a hasonló esetek többségében a nagymama már jó előre kivitte külföldre. Itt nincs mit magyarázni. Szvjatlana Cihanouszkaja esete elég ismert, bár újságírók az ő történetét gyakran eltorzítják: ő nem menekült el, hanem a választások után a szó fizikai értelmében áttoloncolták a Minszkhez legközelebbi határon. Férje, két gyermekük apja, Szjarhej, mindmáig börtönben van, családja még csak híreket sem kaphat felőle. Szvjatlana őhelyette lépett be a választási kampányba, mikor férjét letartóztatták. Felkészületlen elnökjelölt volt, mégis minden bizonnyal megnyerte volna a választást, ha számlálják a szavazatokat, nem pedig lejegyzik az előre meghatározott végeredményt.
A másik helyzetet könnyebb átélni, de idegileg sokkal bonyolultabb. Engem nagyon elkeserített, amikor először láttam közelről. Az emigrációba kényszerült családok többségében csak az egyik családtag exponálta ellenzéki minőségében (annyira) magát, hogy megalapozott, komoly félnivalója legyen. És amikor otthon van valami fontos tennivaló, akkor természetesen a másik fél megy vissza Belaruszba, már ha el tudja intézni azt a dolgot.
Ezt a „személycserét” elkerülendő néhány éve jogszabályban rögzítették, hogy Belarusz külföldi konzulátusai rendkívül leszűkített hatáskörrel működnek: útlevelet vagy egyéb okmányt nem pótolhatnak, nem hosszabbíthatnak, meghatalmazást, egyéb hivatalos papírt nem hitelesíthetnek. Ezeket és hasonló funkciókat – pl. ingatlan- vagy gépkocsieladást, ill. bérbeadást - csak személyesen lehet intézni a lakhely szerint illetékes hivatalnál. Így kényszerítenek mindenkit rendszeres hazalátogatásra – az őrizetbevétel pedig leggyakrabban már a határátlépéskor megtörténik, tehát ráadásul még az ügyet sem tudja az illető ellenzéki elintézni.
Amíg nem merül fel ilyen tennivaló, amelyhez személyesen kell megjelenni akár csak egy belarusz közjegyző előtt, addig nyugodtan mehet a másik családtag. Nyugodtan? Előfordul, hogy őt túszként veszik őrizetbe, hogy mégiscsak becsalogassák azt a renitens „ellenséget” az országba. Igaz, ilyen esetben általában hagyják az ártatlan családtagot, hadd intézze el, amiért jött – hiszen úgysem menekülhet. No hát ebbe kezd az illető családtag beleőrülni, tervezgetné már a hazaköltözést, tudván tudva, hogy a férjét/feleségét mi minden fenyegeti, ha hazautazik...
Ráadásul kimutatható, hogy a befogadó országok többsége a renitens polgárt, mondjuk alkotó értelmiségit általában akkor is kedvezményekben részesíti, ha hivatalosan nem is kapott menekült státuszt. A feleségre/férjre ez nem vonatkozik, így aztán a tartózkodási engedélyének meghosszabbítása komoly akadályokba ütközik – szinte mindig. Ez a féllegális státusz sem kedvez az idegállapotnak.
Tartok tőle, hogy a magyar „menekülők” egy részénél már a közeljövőben ki lehet majd dobni az idézőjelet ebben a mondatban. És akkor kezdődhetnek a fentiekhez hasonló történetek.
Nem Fidesz pártiak! Vigyázó szemetek Belaruszra vessétek!
A szerző műfordító.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.