benzinkút;ragadozók;tanult tehetetlenség;

Ross Károly: Ragadozó

Maga alá csúszva, befeszült nyakkal ült a fotelben, felállni mégsem volt kedve. A fél ablakot eltakaró pálma leveleit nézte, amelyek csalóka tengerparti enteriőrt hazudtak a sötét tónusú bútorokkal – a felesége választása volt, mindenből a cseresznyét szerette – megtömött szobában. Ebben a kis lakásban töltött az életéből tizenöt évet, valahol a felnőtt- és az időskor határán jutott hozzá, fenntartása nem jelentett különösebb anyagi terhet a számára. A bútorok nagy részét közösen szerezték, nem volt szíve kidobni belőlük semmit, így az inkább keskeny átjárókhoz, mintsem a szabad mozgást biztosító térhez hasonlatos helyiségek korlátozták, egyben beszabályozták mozgásterét, amit cseppet sem bánt, mert amúgy is nehezen járt, és bizonyos sarkokig sohasem jutott volna el. A maga emelte korlátok sohasem zavarták, szemben azokkal, amiket mások emeltek eléje.
Mikor újból kinézett az ablakon, meglepődve látta, hogy még világos van, a lekopaszodott ágú nyírek között olykor-olykor felvillant a lemenő nap felső szelete. Valahogy úgy gondolta, úgy is tervezte, hogy a könyvével, ami az utolsó lapján szétterülve még most is az ölében hevert, estefelé fog végezni, mint aki előre tudta, hogy egy ilyen történetnek csakis este lehet vége. Ez az apró disszonancia most megzavarta. Már a testében, zsibbadó lábában érezte a langyos fürdő és a szétfeküdt, de még mindig kényelmes ágy közelségét, s addig még három óra hátra volt. A feleslegidővel általában nem tudott mit kezdeni. Elkezdhetne egy új könyvet, de ez most lehetetlennek tűnt. Zenét is hallgathatna, de az még inkább. Semmi sem volt lehetséges, amit odabent, ezen a negyvenkét négyzetméteren csinálni tudna.
El kell mennie, itt kell hagynia a lakást.
Nem sok kedvet érzett hozzá. Este ritkán járt odakint, bár azelőtt nagy vadász volt. Vagy ahogy ma mondják: ragadozó. Megpróbálta becserkészni azt, amihez napközben nem volt mersze. Sötétben a kudarc nem látszott kudarcnak. Annak látszott, aminek ő akarta látni. Mindig dolgavégezetlenül ért haza, de magában más jelentést adott neki. Ha nem tud róla senki, annak nevezem, aminek akarom, gondolta. Felesége úgy tudta, hogy kártyaklubba jár. Támogatta, legalább neki is volt néhány szabad estéje. De ebben is talált kifogást. Ha valakit elengednek, az azt jelenti, hogy nem hiányolják. Ha hetente csak egyszer, az még hagyján. Ha kétszer, az is. De ő majdnem minden este elment, és a felesége arra is ugyanúgy rábólintott. Ez már kezdett gyanús lenni.
Kiküzdötte magát a fotelből, elment az ablakig, majd vissza, három és fél lépés, próbált életet lehelni elgémberedett tagjai­ba. Amikor úgy gondolta, nagyjából működik mindene, utcai nadrágot vett, leakasztotta a szobainasról a rövid ujjú inget, amiben tegnap a boltban volt, de nem izzadt bele – ha beleizzadt, azt sem érezte ma már –, nyakába akasztotta fekete műbőr táskáját, és kilépett az ajtón.
Kis meredek utca a benzinkút, a bolt, és a buszmegálló felé. Kocsik parkolnak a jobb oldalán, szedett-vedett fajtájú, összevissza ültetett fák alatt, autókihajtók, kint felejtett vagy szándékosan kint hagyott kukák, raklaphalmok súlyos, megtömött zsákokkal a tetejükön. Az emberek az utcára költöztetik a holmijaikat. Nem érti, hol vannak a közterület-felügyelők, lassan közlekedni sem lehet, mindent ellep a felesleg.
Leér a benzinkúthoz, megáll egy reklámoszlop mögött, a táskájában matat, mintha keresne valamit, de valójában a kút forgalmát figyeli. Sohasem járt odabent, mert nincs autója, de érdekli a színes forgatag. Shop, mellette Nemzeti Dohánybolt, aztán ételbár. A benzinkutat játékbarlangnak, tiltott szerencsejátékokat űző helynek gondolta mindig. Nem véletlenül, mert történnek itt dolgok. Egy hete sincs, hogy a kommandósok letepertek a bejáratnál egy férfit, aztán odabent még egyet. A saját szemével látta. Nem tudta meg, kik voltak, a híradóban nem mutatták, pedig azt rendszeresen nézi. Régebben, mikor még nem volt ennyire kiépülve a környék, biztonságosabb helynek számított. Mióta felhúzták kicsivel lejjebb a bevásárlóközpontot, a bankot, az éttermet, megjelentek a pénzhié­nák, nyomukban a koldussereg, na, azóta bolydult fel itt minden. A régóta itt lakók riadtan tapasztalják, milyen is az új világ. Hangos és kíméletlen. A kerítésük már rég nem védi meg őket, de lassan a falakban sem bízhatnak. Az erőszak mindenen átszivárog.
Most egy nagy fehér autó gördül az 1-es számú kúthoz. Lehet vagy öt méter hosszú, sötétített ablaküvegek, ezüstösen csillogó keréktárcsák. Sokáig, talán percekig nem száll ki belőle senki, mintha nem is tankolni állt volna be. Aztán nyílik a vezetőoldali ajtó, és egy negyvenesnek kinéző nő feje jelenik meg a túloldalon, a füléhez szorított telefonnal. Kisvártatva bedobja a telefont az ülésre, hátramegy a kocsi farához, s ekkor láthatja, amit eddig nem, hogy szürke kosztümkabátot, vakítóan fehér blúzt és fekete szoknyát visel. Gyors és szakszerű mozdulatokkal kinyitja a betöltőnyílást, leemeli a pisztolyt, bedugja a tankba, a pumpa finom hörgéssel elindul. Közben átnéz az autó felett, a tekintetük találkozik. A férfi rájött, hogy leleplezték, mégsem húzódik vissza. Úgy gondolja, szabad takarás nélkül is nézni valakit, bár eddig ezt ritkán tette. Mikor a nő másodszor is feléje fordítja a fejét, a férfi egy fáradt arcot lát, a kocsi hátuljának dőlő testet, ami szeretné már leszórni magáról ezt a flancos hivatali göncöt, elterülni a fürdőkádban, otthoni ruhába bújni, és kiülni az erkélyre egy pohár borral. De előtte még meg kell tankolnia a kocsit, mert holnap is el kell vinnie a gyerekeket az iskolába, munkába kell mennie, szerveznie kell az életét. És még az is lehet, hogy mindezt tökegyedül.
De nem, nem ezt gondolja róla. Ez a nő minimum egy karrierista. Se férj, se gyerek, se háztartás – ezeket rég maga mögött hagyta, ha voltak egyáltalán. Lakást bérel, mert nem érdekli, hogy legyen saját otthona. A saját otthon magához láncol, ő szárnyalni akar. Ott lenni mindenütt, még ha ez lehetetlen is. De megkísérli. A szép és okos kisgyerek imázsát nem tudta lefejteni magáról – azt hitte, örök életre szól.
De az is lehet, hogy bírónő, aki épp most hozott egy rossz, de legalábbis vitatható döntést. Elítélt valakit megalapozott, egyértelmű bizonyítékok hiányában. Vagy éppen felmentett egy bántalmazót, akitől évek óta retteg a családja.
De az sem kizárt, hogy szimplán csak egy kitartott. Annyi kitartott van ebben az országban, miért ne tartozhatna közéjük? A feleslegnek nemcsak tárgyiasult, emberi formája is létezik.
A nő fizetni indul. Már félúton jár, mikor hátrafordul, és egy gombnyomással lezárja a kocsit. A férfi megérti, nem veszi magára. A helyében ő is lezárná, még meg is rángatná a kilincseket. Bolond, aki védtelenül hagyja a tulajdonát – ki tudja, miféle alakok ólálkodnak a környéken.
Most az autó felé közelít. Három kocsi áll még a töltők mellett, mindnek a gazdája odabent van. De a férfit az sem érdekelné, ha ott ülnének a volán mögött: ez a vidék az ő vidéke, ott portyázik, ahol akar. Megáll a kocsi mellett, beles az első ablakon, semmi. A hátulsó lesötétített üvegen nem lát be, még úgy sem, hogy szemellenzőt formál a tenyeréből. Ez felbosszantja. Látott már a tévében levegő után kapkodó csecsemőt, lógó nyelvű kutyát, kiszikkadt macskát, akiket felelőtlen gazdájuk a csukott autóban hagyott. Most ugyan nincs negyven fok, huszonöt is alig, mégis. Ha valakit csak egyetlen percre fosztanak meg a szabadságától, már az is bűncselekménynek számít.
Tehetetlenségében egyre kevésbé tud uralkodni magán. A sötét üveg mögötti ismeretlen úgy vonzza a tekintetét, mint akinek ezen múlik az élete. Jó, hogy nem tankokat gyártunk, amiken nincsen ablak! Legközelebb már periszkóppal nézünk ki az autóinkból! Odabenn meg azt csinálunk, amit akarunk! Rendet! Rendet ebbe a kurva világba!
Látómezejének peremén feltűnik valaki. A nő az, határozott léptekkel közelít, majd futni kezd.
– Hé! Mi a fenét csinál?
A férfi rádöbben, hogy jobb kezével egy tégladarabot emel a magasba. Nem emlékszik, mikor és honnan szedte fel.
– Bezárt valakit az autóba. Ki akarom szabadítani.
– Nem zártam be senkit. Várjon, megmutatom. De előbb dobja el azt a követ.
A férfi a lába mellé ejti a tégladarabot.
A nő kitárja az ajtót.
– Tessék, nézzen be! Lát valakit?
A férfi mereszti a szemét. A hátulsó ülés teljesen üres, élőlénynek nyoma sincs.
– Mert azt hittem… olyannak tűnt a kocsi, meg… maga is…
– Nincs körülöttem élőlény. Még egy macska sem. Érti?
– Igen.
– Remek. Akkor húzzon el a francba!
A férfi elhúz a francba. Nem érti, miért nem akad a horgára most már régóta senki. Mintha direkt froclizni akarnák, ő meg bedől nekik. Csalit dobnak eléje, ő meg ráharap. Hogy lehet ekkora hülye! Valamikor értette az életet, mi változott meg közben? Kimaradt talán valami?
Felfelé nehezebb a járás, tíz méter után kifullad. A kertkapuhoz már úgy ér, hogy közben az ágya jár a fejében, az húzza-vonja, cibálja egyre beljebb. Gyors fürdés, aztán irány az ágy. Pedig még világos van, de lassan úgyis besötétedik. Mire elalszik, biztosan besötétedik. És akkor vége lesz ennek a nyomorult napnak is.

                                                                                Balázs Béla novellájára*