Egy telek a Lógody utcán a vár oldalában,
még a nagy háborúk előtti csöndben,
az utca felé meredek lejtőn,
barack-, cseresznye- és almafák között,
rajta három házzal, s bennük titkon
sok szenvedés és álmatlanság.
A váralja kis falu,
ugyan pazar a kilátás: a Vérmező felett
a Jánoshegy, a Svábhegy és a Hármashatár,
mégis egész életükben nem mentek a lakók
a Széna térnél tovább,
a korcsmáros, a cipész, a háziasszonyok,
a hivatalnok, ki tudja még hányan,
és rejtetten egy sötét szobában
a család sápadt szobra,
a korán túlért lehulló gyümölcs,
az ifjabb Jung Kálmán,
egymást ismerik csupán.
Talán még a festőt, a majdani léha örököst,
aki már nem fest, csak él és várakozik,
a családi prófécia szerint jussa
a biztonság záloga lesz,
nézi az árnyak és fények változását,
ahogy a színek telnek és múlnak,
félig ismerős, félig idegen,
kincsesládaként talált jöttment.
Ebben az udvarban lassan megy az idő,
és mikor Zelma néni mondja,
akkor jön a tavasz,
a május elviselhetetlen gazdagsága
nem a kalendárium adománya,
csak előlép a túláradó pompa,
akár egy hercegné Párizsból,
akár egy régi ismerős szerelem,
és a festő, a háziúr, a haldokló
a gyászoló és mind a sok néző
kiköltöznek a napra,
ahogy a méhek.
Barackfa, alma, cseresznye virága,
úgy hullik az örök udvar ölébe,
ahogy a haldoklótól koszos ágyra
a múló pillanat viaszos gyásza.
Kicseréltetik a lepedő, a párna,
napra kerül az élet maradéka,
az a pár nap, a fényes május,
amíg jön a zöldtől dús, égető,
egynemű nyár.
A hercegné, ez az automobilon érkező
kesztyűs május, minden szívet megdobogtat,
és a szobor is szerelmessé válik,
kezében forintos rózsákból csokrot szorongat,
kitárulnak a hegyek, és egyszerre Budára költözik
Párizs, de ahogy peregnek a levelek és fordulnak
a fények, elmúlik ez a világ is.
Oh, szerelem, fényes május,
nálad csalfább életet ki adhat,
automobilba rakják a vásznakat,
a hegyeket, a létet, és mint egy emléket,
magukkal viszik fénylő hatalmad.
* Történet a Lógody-utcáról, a tavaszról, a halálról és a messzeségről
