XIV. Leó pápa, a szinte személyes ismerős

Rónay Tamás, lapunk szakírójának új könyve, a XIV. Leó - A remény pápája egyrészt tisztázza azokat a fogalmakat (a konklávétól az Accetto-ig), amelyek a pápa-castingok szokásos frekvenciájának megfelelően pont kellően ritkán bukkannak elő ahhoz, hogy időről időre elfelejtsük őket. Másrészt a szerző több évtizedes rutinjára támaszkodva úgy vezet végig az egyházfő halálától az új pápa megválasztásáig húzódó folyamat ismétlődő és egyedi állomásain, hogy az olvasó egyszer csak érteni kezdi, mi miért történik, illetve melyik mozzanat következik a történelmi előzményekből, és melyik egyik-másik pápa személyiségéből. És persze bemutatja magát XIV. Leót, azaz Robert Francis Prevostot, akit az elmúlt hetek hírdömpingje után akár a személyes ismerősünknek is érezhetnénk, miközben a valóságban a katolikus egyházon belül is kevesen ismerték a megválasztásáig. A kötet eloszlat néhány legendát – például azt, hogy a legnagyobb esélyest, Parolin bíborost az olasz egyházon belüli széthúzás miatt nem választották meg; sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy azért, ami a legfőbb előnyének tűnt, hogy ti. az elmúlt évtizedeket a Vatikánban és a pápai állam diplomáciájának szolgálatában töltötte, miközben a bíborosok konszenzusa szerint most inkább olyan pápára van szükség, aki sokkal közelebbi kapcsolatban van a nyájjal, azaz a hívekkel. A könyv azt is fölfejti, hogy a névválasztás nem puszta tisztelgés a(z egyik) szellemi előd, a munkásosztályt a világegyház számára felfedező XIII. Leó előtt, hanem legalább annyira jelzés egy olyan kor számára, amelyben a munka – Prevost értelmezése szerint főképp a mesterséges intelligencia miatt – elveszítheti azt a központi szerepet, amelyet az emberi társadalmak formálásában a bibliai idők óta betöltött.

XIV. Leót nem egyszerűen Ferenc pápa művének folytatójaként mutatja be a kötet (bár pápai életműként az „egyszerű folytatás” sem lenne kevés, Ferenc ugyanis azzal, hogy számos területen, például a szegények és az emberiség ellesettjeinek szolgálatában visszafordult az egyház eredeti küldetéséhez, meglehetősen magasra tette a mércét), hanem olyasvalakiként, aki maga is új utat fog szabni a katolicizmusnak. Rónay Tamás nem hallgatja el sem azokat a belső konfliktusokat, amelyek feloldásaként Prevost tűnt az ideális jelöltnek, sem a vitákat, amelyeket a megválasztása megnyit vagy újranyit az egyházban. XIV. Leó a legkevésbé sem egy Ferenc-epigon. Emberi jogi és politikai kérdésekben sokkal bátrabb, radikálisabb a közvetlen elődnél: kertelés nélkül imperialista rablóháborúnak nevezte például az ukrajnai agressziót – ennél Ferenc pápa mindig óvatosabban fogalmazott –, ellenben például a nők egyházon belüli szerepével vagy akár a homoszexuális kapcsolatokra vonatkozó bibliai tanítással kapcsolatban lényegesen konzervatívabb álláspontot foglal el. Ugyanilyen szofisztikáltan közelíti meg a szerző azt a kérdést is, hogy XIV. Leó trónra emelése végül is a konzervatív vagy a progresszív szárny győzelmének tekinthető-e. Rónay Tamás értelmezése szerint valahol itt van a konklávé döntésének magyarázata: nem eredményt akartak hirdetni a küzdelemben, hanem lezárni egy olyan időszakot, amelyet a könyv egy helyen egyenesen polgárháborúnak nevez.

A két tábor harca kétségkívül elmérgesedett Ferenc pápasága idején, XIV. Leótól pedig olyasfajta megoldást várnak, hogy úgy viszi tovább Ferenc pápa reformjait – például az egyházon belüli szexuális és pénzügyi visszaélések felszámolásában –, hogy közben a friss sebek egy részét begyógyítja a konzervatívok számára fontos hittételekhez történő látványosabb ragaszkodással. (Miközben, mint már említettük, azzal a paradox helyzettel is meg kell birkóznia, hogy a ferenci „reformok” lényege az egyház gyökereihez és kezdeti egyszerűségéhez való visszatalálás, az arisztokratikus egyházműködés elutasítása volt.) Az anyagiaknak mindebben kitüntetett szerepe lesz: ahogyan Rónay Tamás rámutat, a globális viszonylatban is számottevő vagyonnal rendelkező Vatikán jelentős működési veszteséggel küzd, ami már vatikáni nyugdíjalap kiürülésével fenyeget, és Ferenc alatt is komoly megszorításokat tett szükségessé például a Rómában dolgozó bíborosok lakhatási támogatásának megvonása formájában.

Felidézi a könyv azt az esetet is, amelyet talán az egyetlen ellenérvként hoztak fel azzal kapcsolatban, hogy Prevost a megfelelő választás. Egy múltbeli perui szexuális zaklatási ügyről van szó, amelynek kivizsgálásában az új pápa (még püspökként) állítólag nem járt el kellő eréllyel. A valóságban sokkal valószínűbb, hogy a hasonló ügyek feltárását eleve az egyház elleni támadásnak tekintő kőkonzervatívok sajátos bosszúpróbálkozásáról volt szó – mindenesetre, aki esetleg emiatt tekintett gyanakvással az új pápára, a kötet elolvasása után megnyugodhat.

És talán ez a legfontosabb, amit A remény pápájáról elmondhatunk: megerősíti az olvasóban az érzést, hogy a pápaválasztó bíborosok, akiket a katolikus hit szerint a döntés közben a Lélek, vagyis a legfelsőbb égi hatalom irányít, jól döntöttek. Közben pedig megismerünk egy csomó olyan apró részletet, amelyek nem kerülnek a hírekbe, ám nélkülük voltaképpen követhetetlen a pápaválasztási procedúra, vagy legalábbis sokkal kevésbé érthető. Meg egy embert, egy személyiséget, akiről minél többet tudunk – alighanem erre is utal a könyv címében a remény -, annál valószínűbbnek érezzük, hogy jó pápa lesz.  

Infó: Rónay Tamás: XIV. Leó. A remény pápája. Európa Könyvkiadó, 2025. Megjelenés: június 13. A kötet előrendelhető a kiadó honlapján