Mély érzelmek, személyes történetek és a művészettörténet elevenedik meg a Tendenciák a 80-as években című kiállításon

Kisebb időutazáson vehetünk részt a budapesti Einspach & Czapolai Fine Art galéria kiállításán, mely a nyolcvanas évek magyar képzőművészetéből mutat be válogatást. A festészeti szempontból izgalmas korszakot tanácsos közelebbről is megismerni, mivel az történeti szempontból is jelentős, hiszen jól érzékelteti, hogy ekkor a művészek újra a belső világukra koncentráltak, melyet érzékien, expresszív módon jelenítettek meg. Fehér Dávid művészettörténész a megnyitóbeszédében elmondta, hogy a nyolcvanas évek művészetét érdemes lenne mélyebben kutatni, hogy közelebb kerüljünk annak árnyaltabb bemutatásához, illetve általában a rendszerváltás időszakának értelmezéséhez. A kutató úgy véli, hogy a korszak művészeinek életművét is érdemes lenne feldolgozni, értelmezni és újrafelfedezni, amiben minden kiállítás fontos szerepet tölt be, azért is nagy jelentőségű, hogy az Einspach & Czapolai Fine Art nagyrészt a saját művészkörére koncentrálva kiállítást szentel a korszak művészetének.

A tárlaton nagy mesterek munkáit nézhetjük meg: a fő terem falain Fehér László, Nádler István és Soós Tamás festményei sorakoznak, míg az előtérben Birkás Ákos, Drozdik Orshi és Szőnyei György papírra készült képei. A művek erőteljes színeket és érzelmeket jelenítenek meg, a korszak festészetének ugyanis ez az egyik fő jellemzője, és ennek kapcsán alkotta meg Hegyi Lóránd művészettörténész a nyolcvanas években az új szenzibilitás fogalmát, melynek lényege, hogy az alkotók a személyes hangvételű, expresszív festészetet helyezték újra a középpontba hetvenes évek végén és a nyolcvanas években.

– Az új szenzibilitást a sokféle stílus, az eklektika jellemezte, a képeken pedig újra megjelentek az emberi alakok. Az alkotások gyakran túlcsordulnak az érzelmekben, emellett történetközeliek és nem ritkán álomszerűek, illetve fontos szerepet kap bennük az egyén és a szubjektív historizmus, amely nem a történelmi eseményeket rekonstruálja a képen, hanem azok személyes átélésére helyezi a hangsúlyt – mondta lapunknak Zsikla Mónika kurátor. Utóbbira remek példa Fehér László korabeli művészete, így a tárlaton látható két munkája is. Az Emlék címűn egy magában álldogáló nőt láthatunk a tájban, míg egy másikon egy utcán álló, öltönyös férfi teste tükröződik egy kirakat üvegében – mindkét képet erőteljes színek és festői gesztusok járják át. – Ezek a képek gyakran idéznek meg régmúltból ismerős hangulatokat egy ruha szabása, egy tekintet vagy mozdulat révén, miközben nem konkrét történelmi eseményeket ábrázolnak, hanem az időhöz és az emlékezéshez való viszony szubjektív leképeződéseit jelenítik meg – fogalmaz Zsikla Mónika.

Soós Tamás három, álomszerű festménye szintén a múlthoz, konkrétan a klasszikus mitológia vizuális hagyományához nyúl vissza, de a kurátor szerint nem rekonstruálja azt, hanem újraértelmezi. Vagyis nem adott történeteket, mítoszokat látunk, egy antik szobor mozdulatában mégis felidéződik a régmúlt világa, miközben a képpel a művész saját magára is reflektál. Zsikla Mónika szerint Nádler István fekete ecsetvonásokból felépülő absztrakt képein szintén megjelenik az idő, azonban nem a klasszikus formában, hanem mint állandóság.

A kurátor szerint az előtérben kiállított művészek részben kapcsolhatók az új szenzibilitáshoz. A nyolcvanas években már külföldön alkotó Drozdik Orshitól szemekkel borított nőalakokat láthatunk, amivel a művész a klasszikus női ábrázolásokat idézi meg feminista pozícióból, illetve Szőnyei György képeit, melyek a popkultúra, a képregények és a reklámnyelv vizuális eszközeit használják.