Észak-Koreát önkényesen lehagyta Szájer József a szuverenitás-országlistáról, ami két szempontból is hiba volt. Egyrészt simán nyerne az ázsiai kistigris (a tigris amúgy kihalt az országból, egy sikeres ársapkakampány kapcsán az utolsót is megették), másrészt meg, ha ott lenne a listán, évről évre lehetne követni, ahogy az Orbán-rendszer észak-koreásodik.
Míg a tényleges listavezető, Kína az energiaszükséglete nagyobbik felét importból fedezi, Észak-Korea nettó energiaexportőr (többek közt Kína legnagyobb szénbeszállítója, igaz, illegálisan). A többi vizsgált területen meg konkrétan azt csinál, amit akar, ami Szájer pontrendszere szerint maga a fokozhatatlan szuverenitás. Tojik a nemzetközi jogra, a globális – például környezetvédelmi – érdekekre: amit a pártvezető mond, az van, és kész. Az ország totálisan önellátó, még ha ez azzal jár is, hogy a polgárai néha falevelet esznek, néha meg semmit. Kulturálisan pedig annyira reziliens (magyarul ellenálló), hogy – részben a pártzsargon kötelező használata miatt, részben azért, mert ami nincs, arra nincsenek szavaik – az észak- és a dél-koreai nyelv egyre látványosabban távolodik egymástól.
Egyszóval a szuverenitásnak a Szájer-intézetben megfaragott szobrát Észak-Koreáról mintázták; méltatlan volt a Kim-rezsimet kihagyni a versenyből. Ha innen nézzük, nem is akkora kunszt, hogy az európai mezőnyt Magyarország vezeti. (Az viszont felfoghatatlan, hogyan kerülhetünk az élre egy olyan pontozásos sportágban, ahol az energia-önrendelkezés is a versenyszámok közé tartozik.) Mi úgy vagyunk szuverének, hogy ami még épül idehaza, azt kínai hitelből fizetjük, a külgazdasági miniszterünk meg kéthetente jelent Moszkvában. Még néhány év szuverenizmus, és Brüsszellel nem is kell többé szabadságharcolnunk – már csak az a kérdés, hogy tényleg ezt akarjuk-e.