Immár nemzetközi filmipari trend, hogy a legjobban menő színészek produkciós irodákat alapítanak, hogy előbb vagy utóbb megrendezzék a saját a filmjeiket. Erre pedig Cannes is reagált: három aktorból lett direktor első egész estés filmjét is meghívta a formabontóbb alkotásokat versenyeztető Un Certain Regard (Egy bizonyos tekintet) nevű hivatalos szekcióba. A legizgalmasabb a három közül Kristen Stewart debütje, a The Chronology of Water, amely Lidia Yuknavitch amerikai író azonos című memoárjának az adaptációja. A mű lényegében arról szól, hogy Yuknavitch hányattatott sorsa ellenére hogyan lesz művész. Még pontosabban arról, hogyan menekül el az őt szexuálisan és mentálisan zaklató apja elől, miképpen lesz ezért alkoholista, és végül, hogyan tudja a tehetségét és a frusztrációját kreatív energiákká átformálni – mindeközben emberileg megbocsátania az apjának, aki egy betegség miatt elfelejti a múltját, a szörnyeteg voltát.
Kristen Stewart nagyon régóta beszélt arról, hogy meg szeretné filmesíteni ezt a történetet. Ahogy a Népszavának adott interjúban fogalmazott: hét év alatt „szarrá írta” a forgatókönyvet, és végül pontosan az ötszázadik verziót adta oda a főszerepet alakító Imogen Poots angol színésznőnek. És mielőtt valaki megkérdezné: igen, rákérdeztük Stewartra, hogy nem lett volna-e könnyebb összeszedni a büdzsét, ha magára osztja a főszerepet. – Dehogynem – mondta Kristen Stewart, de úgy vélte, ő ezt szerepet egyszerűen nem tudta volna hitelesen eljátszani. Amúgy Stewart rendezésén egyértelműen érződik a David Lynch-hatás, a roncsolt 16 mm-es film nyersanyag atmoszférája, a kamerakezelés és a beállítások. Az a tény, hogy Stewart „szarrá vágta a mozit”, igen egyedi művet eredményez, amelyet nem mindig kellemes nézni. De az biztos, hogy óriási tehetséggel és műgonddal készült.
Scarlett Johansson legalább olyan híres, mint Kristen Stewart, így az ő debütjére a szokásosnál is nehezebb volt jegyet szerezni: az Eleanor The Great a koncepciójában és a vállalásában totálisan a másik véglet Stewart experimentális stílusával szemben. Sőt, azt kell, hogy mondjam, hogy az az Eleanor volt a legkommerszebb film, amit a fesztiválon láttam – és ide számolom a Mission Impossible: A végső leszámolást is. A mű középpontjában a kilencvennégy éves Eleanor (June Squibb) áll, aki Bessie-vel, a lengyel származású holokauszttúlélő barátnőjével él együtt immár tizenegy éve. Mondhatni szimbiózisban, mivel lelkileg magáénak érzi barátnője traumáit. Így mikor az meghal és New Yorkba költözik a lányához, véletlenül besétál egy holokauszttúlélő csoportbeszélgetésre, és a sajátjaként adja elő Bessie traumáit, melyeket senki másnak nem mondott el korábban. Mi ebben a baj? Eleinte semmi, de megfigyelőként ott van a beszélgetésen az újságíró tanonc Nina (Erin Kellyman), aki úgy dönt, Eleanor tragédiájából írja meg a szakdolgozatát. Az idős nő pedig – mivel nagyon magányos – belemegy a játékba, és ezzel egyre nagyobb hazugságspirálba kerül. Johansson filmje eleinte fergeteges holokausztvígjáték akar lenni, majd a felétől kőkeményen melodramatikus lesz: az érzelmes dialógusok és alakítások mellett a bántóan erős zongorakíséret tereli a művet a zsebkendős irányba. Nem rossz film, de egyáltalán nem érződik rajta, hogy miért pont ezt akarta megrendezni Scarlett Johansson. A remek színészvezetésen túl semmi egyedi nincs a műben.
A harmadik rendezőként debütáló színész az Un Certain Regard szekcióban Harris Dickinson volt: Urchin című drámája a hajléktalan drogosok és alkoholisták világába kalauzol el minket korunk Londonjában. A történet középpontjában Mike (Frank Dillane) áll, aki többszörös visszaeső – és épp az újabb mélypont felé tart. Megtámad egy férfit, aki ételt vett neki, „hálából” ellopja az óráját és a pénzét. Persze – mivel ezt egy városi kamera előtt tette – azonnal lecsukják több hónapra, mely után jön a rehabilitáció. Kap két hónapra szállást egy panzióban, egy városszéli lepukkant hotel éttermében séfként munkába is áll. Minden szép, minden jó, de ahogy a szociális háló „kiszakad” – lejár a szállás, a munkahelyéről elküldik, mert „túl lassú” –, következik az újabb kisiklás. Jön vissza az alkohol, a drog és az állatiasság. Harris Dickinson szépen komponálja a filmjét, amelyben egy mellékszerepet is elvállalt, egyértelmű, hogy mit szeretne mondani, azt pedig jól és ízlésesen teszi.
A fesztivál vége felé közeledve sem kell hiányt szenvedni magyar alkotókban. Az utolsó versenynapon, pénteken mutatták be a rövidfilmes versenyműveket, köztük Kenyeres Bálint No.3 (The Spectacle) című etűdjét. A mű két főszerepében amatőrök: Jónás Vilmos és Oláh Józsefné Jolika, a további szerepekben Sándor Soma, Udvari-Kardos Tímea és Váradi Gábor láthatók. Vilmos pedig Vilmost alakítja, a mélyszegénységben egy vidéki faluban élő roma gyereket, aki csodára képes: ha koncentrál (vagy valami mást is tesz emellett), akkor képes a levegőben fekve lebegni. A sztorit jön feldolgozni a kertévés stáb, nagyképűek és arrogánsak, de azért csak beállnak és felveszik az anyagot, melynek kapcsán Jolikánál összeül a falu, hogy nézzék a show-t – de kellemetlen meglepetés vár rájuk. Miközben a csoda megismétlődik, csak éppen azt már nincs, aki rögzítse. Kenyeres Bálint műve leginkább médiakritikaként értelmezhető, metaszinten meg akár társadalmi látleletnek, ha meg nagyon akarjuk, akkor még valami lírai vonalat is fel lehet fedezni benne.
Egészen másféle Magyarországról beszél a világon színésznőként második legtöbbet kereső Mariska Hargitay, aki a My Mom Jayne című dokumentumfilmjével érkezett Cannes-ba. Persze, a cím és a film felütése után túlmutat önmagán, nem a rendező-színésznő anyja, Jayne Mansfield élete a téma, hanem az alkotói kiszolgáltatottság Hollywoodban, illetve a múltunk kutatása. És, igen, a film foglakozik Mariska Hargitay nagy traumájával: huszonéves korában tudta meg, hogy nem Mickey Hargitay a biológiai apja. Egyszóval vér szerint ő már nem magyar, ám lélekben az maradt, sőt, a hite csak erősödött a saját magyarságával kapcsolatosan. Marad tehát a bölcsesség a végére: mindenki olyan nemzetiségű, amilyennek érzi magát.
