„De az igazi döbbenetet Czimra Gyula ember nélküli szobabelsői, konyhái keltették bennem. Nyugalom, derű, biztonság és varázslatosság áradt a csaknem üres terekből, az alig néhány tárgyból. Békés üresség, csend, ami mégis telítve van elmúlt és leendő hangokkal. Ilyen nincs is, gondoltam. A környezetünk nem ilyen, az emberek se, de mégis: a vágy a tisztaságra, az egyszerű létezésre, a mindennapi boldogság kereteire. Árkádiára, paradicsomi ártatlanságra – ami nincs.” S. Nagy Katalin művészettörténész esszéjének ihletett mondatai a képek látványa nélkül is felcsigázzák a művészetkedvelő embert kíváncsiságát: ki volt Czimra Gyula (1901–1966), aki ilyen nagy hatású műveket tudott alkotni?
Rákosmentén iskola viseli a nevét, életrajzát a Wikipédia néhány sorban letudja. Igaz, az egyik mondat így hangzik: „1923-ban Párizsban Lucien Simon oktatta, majd Paizs Goebel Jenővel Barbizonban dolgozott együtt.” A szócikk arról már nem tesz említést, hogy 1926-ban párizsi kiállítása hatalmas siker volt, számos képét megvásárolták, és ez lehetővé tette számára, hogy meghosszabbítsa párizsi tartózkodását. 1928-ban tért haza, 1930-ban házasodott össze Zombori Etelkával, aki nemcsak a múzsája volt, érettségizett nőként, kúriai irodatisztként biztosította a hátteret és az anyagiakat ahhoz, hogy kibontakoztassa művészetét. Czimra talán egy fél évet dolgozott az 1940-es években egy gyárban, Magyarországon életében egy képét sem adta el.
Az aukciósházak árverési katalógusaiban mindenesetre most számos művére rá lehet találni, és nem olcsók. Viszonylagos „ismeretlenégének” az is ellentmond, hogy a Magyar Nemzeti Galéria és még több közgyűjtemény őrzi az alkotásait. Halála után egy évvel a Fényes Adolf-teremben megrendezett kiállítása revelatív erővel hatott, 1973-ban a Magyar Nemzeti Galériában mutatták be az életművét. A következő kiállításra 1993-ban, s hogy 1998-ban a rákoshegyi Erdős Renée Házban rendeztek neki kiállítást, arról jobbára csak a beavatottak értesültek, elsősorban azok a neves alkotók, akik ilyen vagy olyan szempontból példaképnek tekintik Czimra Gyulát.
Kolozsváry Marianna művészettörténész négy évi munkája fekszik abban, hogy a Magyar Nemzeti Galériában újabb most életmű-kiállítása nyílt Czimra Gyulának. Árnyék nélkül: a kurátor címválasztása kettős értelmű. Mint Kolozsvári Marianna a tárlat bejárásán elmondta,
Czimra árnyékot sosem festett a figurák vagy a tárgyak köré, ugyanakkor gyakorlatilag árnyék nélkül élt, legalábbis nagyon kevés árnyékot hagyott rákoshegyi elzárkózása miatt a magyar művészeti életben.
A tárlat az életmű minden korszakát felvillantja: az 1924 és 1965 között készült művek hatalmas ívet jártak be a romantikus realizmustól a posztimpresszionista, fauve-os, majd a naiv művészet hatását mutató képekig, később pedig a novecentós alkotásokon át a teljes letisztultságot sugárzó dekoratív-realista, szimbolikus-metafizikus, geometrikus, puritán szobabelsőkig és csendéletekig. A kiállítás prológusaként szolgáló önarcképfal megelőlegezi a művészetét: sokféle stílusú látható itt a neoklasszicizmustól szocreál hatása alatt született önarcképig. „Trianon után 1923-ban nagyon sokan kerestek külföldön munkalehetőséget, de Czimra Gyulát egyfajta romantikus hevület is hajtotta Párizsba. Kiválóan beszélt franciául, vonzotta Párizsba, és Paál László nyomát akarta követni, így került Barbizonba is, ahol Paizs Goebel Jenővel és Varga Alberttel együtt béreltek egy kis albérletet. A nyarakat négy éven át Barbizonban töltötte. Közben egy évet tanult École normale supérieur-ön, ahol a nagy túljelentkezés ellenére rögtön felvették” – mesélte Kolozsvári Marianna. Czimra expresszív, ember nélküli tájak festett, ekkor jelent meg művészetének egyik őstémája, a műterem, amelyek ábrázolása csak látszólag realisztikusak: a valóságot a képzelete igazította ki ideálissá.
Mielőtt hazatért volna 1928-ban, Baselben megnézi a minden idők legnagyszabásúbb Gauguin-kiállítását – amelyen 254 művet mutattak be. Gauguin, Cézanne és Van Gogh művészete felszabadította, teljesen másképp kezdett alkotni, expresszívebb ecsetvonásokkal, a palettája teljesen kiszínesedett. 1929-től 1933-ig Szentendrén dolgozott, a szentendrei képtípus egyik alapítója és követője is lett. 1934-ben Rákoshegyen felépült a háza, és innentől bezárkózik saját világába. Újabb, egy kicsit posztimpresszionista, stíluskorszak következett. „Ezt a fajta magányát és bezárkózását mutatja, hogy ebben az időszakban majdnem csakis a környezetét festi, és majdnem minden képe olyan, hogy az ablakból néz ki, a belső és a külső világot egyszerre ábrázolja. Gyakorlatilag a belső magányát és a külső világ másfajta ellentmondásos világát hozza össze egy képen belül” fogalmazott Kolozsvári Marianna, aki egyfajta „remetelétnek” látja Czimra húsz évig tartó elzárkózását a világtól.
1938 és 1954 közötti években Czimra visszavonult a festészettől. Kertészkedett, és sokat rajzolt. Finom rajzai a nagy európai stílusok – reneszánsz, barokk, realizmus – elmélyült ismeretéről tanúskodnak. Az 1955 és 1957 közötti években teremtette meg későbbi nagy stílusának az alapjait: a kevés színre redukált, geometrikusan letisztult kompozíciót, valamint a szűkebb otthon csaknem üres képeit, azokat, amelyek S. Nagy Katalin esszéjét is inspirálták.
Számos jelentős képzőművész hagyott fel az alkotással amiatt, mert visszatetszőnek tartotta, hogy a képzőművészeti életet megbetegítette az anyagi mohóság.
Czimra alkotói útkeresése ritka és szerencsés történet. Hogy erről viszonylag kevesen tudnak, arról ő tehet: fütyült a képzőművészeti életre.
Ez a hozzáállás most, amikor a „személyes márkaépítés” korszakát éljük, különcségnek hathat. De rögtön érthetővé válik utolsó korszakának képei láttán. Alig van rajtuk valami. Épp, csak ami számít, és amit csak kevesen látnak, tudnak láttatni. Hogy van-e, volt-e Árkádia, paradicsomi ártatlanság – abban a rákoshegyi házban bizonyosan volt.
Infó: Árnyék nélkül. Czimra Gyula (1901–1966) életmű-kiállítása. Magyar Nemzeti Galéria, május 23-tól szeptember 14-ig. A tárlatot magyar és angol nyelven is megjelenő reprezentatív életmű-katalógus kíséri. A kiállítás kurátora: Kolozsváry Marianna művészettörténész.
