A gyarmatosító árnyékában – Hogyan veszik vissza az ukránok a nyelvüket?

Az 1965-ös év fordulópontot hozott az ukrán disszidens mozgalom számára. A szovjetrendszer egy egész sor ukrán értelmiségit letartóztatott. Sok irodalomtudós és költő azon nyomban emberi jogi aktivistává és ügyvéddé képezte át magát. Ugyanabban az évben egy fiatal irodalomkritikus, Ivan Dzjuba esszét írt „Internacionalizmus vagy oroszosítás?” címmel, a szovjet vezetést Ukrajnával szembeni gyarmatosító politikával vádolva. Dzjuba (1931–2022) kifejtette, hogy maga az orosz nyelv és kultúra válik a szovjet imperializmus eszközévé. Dzjubát 1972-ben tartóztatták le, Ukrajna oroszosítása pedig, amelytől ő óva intett, még ötven évig folytatódott.

Harkiv első ránézésre egy kiürített város benyomását kelti. A légiriadó szirénája csak egyszer-egyszer hallgat el. A várost az oroszok állandóan, és már régóta lövik irányított bombákkal. Ennek ellenére a nagy háború harmadik évében az élet megy tovább. Anyukák sétálnak gyermekeikkel a Sevcsenko-kertben, a „Kristály” kávézó kerthelyiségét pedig zsúfolásig megtöltik a vendégek. Beszélgetőpartneremmel, Antonina Rjabokinnyel bent ülünk a kávézóban.

„A KGB-tiszt elmagyarázta nekünk, hogy a Szovjetunióban nincsen ukrán vagy orosz. Csak szovjet ember létezik. Nemzetek feletti. De jellemző, hogy ennek az embernek oroszul kellett beszélnie”, emlékszik vissza Antonina a hetvenes években Harkovban végzett óvónői munkájára. „A pártoktatás a Szovjetunióban az óvodákban kezdődött. Évenként két műsort készítettünk a gyerekekkel. Egy programban egyetlen ukrán nyelvű verset engedélyeztek, a többinek orosznak kellett lennie. Vagy táncolhattak a gyerekek hopakot, de akkor nem lehetett ukrán vers a műsorban.” Az ilyen apróságnak tűnő ügyek fokozatosan háttérbe szorították az ukrán kultúrát, és a nyelv marginalizálódott.

Antonina a luhanszki régióban található Kirovszkban (ma Golubivka) is volt iskolai tanár. Ott is hasonló volt a helyzet: „A községben két iskola volt. Az egyik, ami a központban található, felszereltség és diákok tekintetében is menő: ott a betelepült oroszok gyerekei tanultak. A 6-os számú iskola pedig a külvárosban volt. Odamegyek, hát mindenki ukránul beszél. Diákok is, tanárok is. Amikor megkaptuk a fizetésünket, akkor derült ki, hogy az orosz nyelv- és irodalom tanárnő fizetése a legmagasabb. Én csak akkor tudtam meg, hogy az orosz nyelvtanárok fizetéskiegészítése nagyobb, mint az angol- vagy a némettanároké. Ez megdöbbentett. Minden tanár kevesebbet keresett, mint egy orosz nyelvtanár.”

Internacionalizmus vagy oroszosítás?

Antonina szavai a KGB-tisztről, aki elmagyarázta az óvónőknek, hogy „a Szovjetunióban csak szovjet emberek vannak”, jól illusztrálják a „nemzeti kérdés” logikáját. A szovjet nemzetpolitika rugalmasabb volt az Orosz Birodaloménál. Azelőtt az ukrán nyelvet és kultúrát egyszerűen betiltották, fenyegetésnek tekintették, az „internacionalizmus” szovjet jelszavai – a testvériségre és igazságosságra való felhívások, amelyeket az 1920-as évek elején az ős-lakosítási politika egészített ki – pedig igazán vonzó megjelenést kölcsönöztek a szovjet projektnek. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy az ukrán nyelv visszatérjen a közszférába, de a következő évtizedben megtörtént a sztálini „nagy fordulat”, ami előbb az ukránosítás megnyirbálásához vezetett, majd az ukrán értelmiség és parasztság elleni terrorral végződött.

Szerhij Jekelcsik ukrán származású kanadai történész találóan jegyezte meg, hogy „ha a húszas években a Szovjetunió az egyenlő nemzetiségek és az egyenlőtlen osztályok állama volt, akkor a harmincas évek végén az egyenlő osztályok és egyenlőtlen nemzetiségek államává alakult, ahol a központ egyre inkább azonosult az orosz nemzettel”. A Szovjetunió visszatért ahhoz, ami lényegében mindig is volt – az Orosz Birodalom reinkarnációjához, csak más zászló alatt.

Az orosz kultúra prioritása – Puskin mindenütt jelenlévő emlékművei, a történelem „egyetlen helyes” értelmezése, vagy maga az orosz nyelv, mint a „nemzetiségek közti kommunikáció nyelve” – súlyos terhet rótt a többi szovjet nemzet kultúrájára. Változtak a jelszavak: „népek testvérisége”; „nemzetek összeolvadása”; „a szovjet nép kialakulása”, de minden nyilatkozat és plakát csak egyre jobban megmutatta a szovjet politika gyarmati lényegét. Olyannyira, hogy Ivan Dzjuba feltett egy egyszerű kérdést: „Nálunk még most is internacionalizmus van, vagy igazából ez már csak sima oroszosítás?” Így vált a nemzetiségi diszkrimináció elleni küzdelem az ukrán disszidens mozgalom központi témájává.

A rendszer látszólag biztosította a választási lehetőséget – egy ukrán ember kommunikálhatott ukránul vagy oroszul. De az iskolákban az orosz dominált, azzal volt nagyobb esély az egyetemi felvételre és arra, hogy jobb állást kapj. Az orosz nyelv a rendszer iránti hűség jele volt. A hatalom és a hadsereg nyelve az orosz volt, a konferenciák és a többféle nemzetiség részvételével való találkozók kizárólag oroszul folytak. Dzjuba Ukrajna nagyvárosait „az oroszosítás húsdarálóinak” nevezte, mert a szovjet vezetés céltudatosan új elitet telepített ezekbe – orosz vagy oroszosított embereket. És az ember választás elé került: a haladó, „elit” orosz-szovjet közösség soraiba áll be, vagy megmarad az ukrán identitásával marginalizáltan? Az oroszosító szovjet húsdaráló pedig könyörtelenül őrölt.

Az ukránok „láthatatlansága”

Halina Kuc egyetemi oktató, a megyei tanács tagja. A szovjet birodalom utolsó éveiben költözött az akkori Harkovba. Emlékei az akkori várost „szürkének” és „oroszosodottnak” mutatják. Más ukránul beszélőkhöz hasonlóan ő is megtapasztalhatta, milyen erősen élnek az emberekben a megalázó sztereotípiák:

„Emlékszem, egyszer az 5-6 éves lányomat úszni vittem, és persze segítettem neki átöltözni. Hallom, hogy a hátam mögött valaki azt mondja: »Egy tisztességes kinézetű nő hogy beszélhet ilyen nyelven?« És ez többször is megismétlődött, gyakran hallottam például ilyet: »Vajon egy ilyen szép, rendezett kinézetű nő mit keres közöttük?« Szóval az volt a sztereotípia, hogy az ukrán nyelv valami mocskos, elmaradott szörnyűség.”

Ukrajna 1991-ben függetlenné vált, de a helyzet nem sokat javult. Ellenkezőleg, az eloroszosodott posztszovjet elit gyökeret vert a nagyvárosokban és a hivatalokban. Az ukrán kultúrát nyíltan már nem lehetett megvetni, de elkezdődött az, amit Halina Kuc a „láthatatlanság politikájának” nevez.

„Ezt a kifejezést én magam találtam ki. Itt van például az 1932–33-as éhínség. Harkivban minden kis téren ott a nyoma, mert az akkori Harkov volt a szovjet Holodomor egyik epicentruma. Viktor Juscsenko, a frissen megválasztott elnök utasítást adott, hogy állítsanak itt egy emlékművet. És valóban, itt a helyszínen épült egy nagy emlékmű: a harkivi körgyűrűnél, szóval már a városon kívül. Azaz létezik ugyan, de mindent megtettek annak érdekében, hogy az ukrán történelemnek ezek a pontjai ne nagyon legyenek észrevehetők. Hasonlóan alakult a helyzet, amikor a „Méltóság Forradalma” alatt meggyilkolt tüntetők tiszteletére Ukrajna-szerte tereket neveztek el. Harkivban a Mennyei Század Hősei terének csak a belvárostól jó messze találtak helyet.

Ugyanilyen „láthatatlansági” stratégiáról számol be a megyei tanács tagja az évente megrendezett ún. visivanka-menettel kapcsolatban, amikor a harkiviak népviseletben vonulnak ki a város főterére. „Figyelmeztettek bennünket, hogy a teret le fogják zárni, nehogy eljuthassunk odáig. Rendőrsorfalat állítottak és megparancsolták, hogy maradjunk, ahol vagyunk, úgysem érdemes sehova se mennünk. De több ezer ember gyűlt össze, a rendőrök hagyták az egészet, mi pedig mentünk tovább, ahogy terveztük. Néhány éve még ugyanez volt a politika, most persze minden megváltozik.”

Szemben az árral

Bár igen sokféle oroszosítási módszert alkalmaztak, a legintenzívebb csatorna bizonyára az oktatási rendszer volt. Mindez Ukrajna számos régiójában még 1991 után is működött. Margarita Fedorenko felidézi, hogyan kezdett a Harkivi Vaszilij Karazin Egyetem orvosi karára járni. Esete eléggé tipikus: ukránul beszélő lány érkezik egy kisvárosból a régió fővárosába. A több mint százfős évfolyamon alig tucatnyi diák beszélt ukránul. Gyakorlatilag az összes „városi lakos” – akár harkivi volt, akár kijevi – az oroszt használta.

„Kezdődik az első előadás, persze oroszul. Akkor volt egy belső konfliktusom. Úgy döntöttem, hogy mindennek ellenére ukránul fogok felelni. Igen ám, de az oktatási anyagokat oroszul kaptuk meg. Az első órára úgy készültem, hogy lefordítottam mindent. Az egyik ukránul beszélő csoporttársam meggyőzött, hogy ez nagyon nehéz lesz. És mindenki, aki csak ukránul beszélt, oroszul kezdett felelni, bár egymás között továbbra is ukránul beszélgettünk. Ez a »láthatatlan nyomás« mindenben ott volt. A csoporttársak gúnyos pillantásai, a tanulási gondok és a közvetlen diszkrimináció esetei, amikor az ukrán nyelv »stigmává« válik, komoly kihívást jelentenek a 17 éves, elsőéves hallgatók többsége számára.”

Margarita sem volt kivétel, egy idő után átállt az oroszra. Ivan Dzjubának igaza volt, a nagyvárosok továbbra is az oroszosítás húsdarálójaként tették a dolgukat: „bekerültem a medikusok közé, ahol egyszerűen elnyomtak.” Margarita így folytatja elbeszélését: „Ekkor történt velem talán a legrosszabb dolog, ami egy emberrel történhet – önmagam megtagadása. Jól emlékszem arra a két, orosz nyelvű évre, arra a depressziós állapotra. A közösségbe való beilleszkedés vágyára, a nyomásra, és gúnyolódástól való félelemre. Ilyen a sovinizmus.”

A belső konfliktus két évig tartott. „Amikor hazajöttem anyukámhoz, rájöttem, hogy vele nem tudok oroszul beszélni.” Az ilyen „nyelvi tudathasadás” gyakori jelenség volt – az ukránok gyakran saját otthonaik falai mögé rejtették nyelvüket, miközben nyilvánosan az oroszt használták. Margarita számára ez abban a pillanatban ért véget, amikor az orosz hadsereg átlépte az ő Ukrajnájának határait.

„2022. február 24-én hazamentem édesanyámhoz. Harkiv megyét gyakorlatilag megszállták: az oroszok két falunyira voltak tőlünk. És akkor átgondoltam a nyelvhez való viszonyomat, és amikor két hónappal később újrakezdődött a tanítás, más emberként tértem vissza az egyetemre. Kezdődik az első óra. Torkomban dobog a szívem, de felállok: »Nem tudná esetleg a hivatalos állami nyelven tartani az előadást?« De sok mocsok hullott rám akkor a közösségi oldalakon és bent az egyetemen is, de kitartottam: igenis visszahozom az ukrán nyelvet az egyetememre!”

Margarita Fedorenko elérte, ami pedig lehetetlennek tűnt: botrányok sorozata, a közösségi oldalakon való zaklatás és hasonló mértékű támogatási hullám után a harkivi egyetem tanárai átálltak az ukrán nyelvű oktatásra. Később ez már az egyetem hivatalos álláspontja lett. Az orosz agresszió miatt nagyon sok ukrán tér vissza ukrán identitásához. Fedorenko csak szórványosan figyeli az egyetemen folyó átalakulást; immár több mint két éve katonaorvosként, a Védelmi Erőknél van, kint a fronton. „Nem érdekel, mit mondanak mások, az a lényeg, hogy én embernek érezzem magam. Fontos, hogy megtörjön a kép, hogy egy értelmiségi, egy orvos, egy fehér köpenyes ember mindig oroszul beszél, mert szégyellne ukránul. Valójában nincs így. Ez számomra elvi kérdés.”

Óvatos optimizmus

A posztkoloniális szindróma leküzdése összetett folyamat, az ukrán nyelv visszahozatala a közélet minden szférájába fokozatosan történik. Nyilvánvaló, hogy 2022 februárja fordulópontot jelentett, amikor sok orosz-ajkú ukrán visszatért az ukrán nyelvhez, szimbolikusan megszakítva kapcsolatát a birodalommal. Az átállással kapcsolatos munkát folyamatosan végezték, részben az önkénteseknek és a népszerűsítőknek köszönhetően. Antonina Rjabokiny már a Méltóság Forradalma óta tart ingyenes ukrán nyelvtanfolyamokat. Így emlékszik vissza arra, hogyan keresték meg ezzel a kezdeményezéssel tíz évvel ezelőtt: „Arra gondoltam, hogy mind olyan okosak vagyunk, amikor ukránosításról meg a nyelv terjesztéséről kell beszélni – de van-e olyan, aki konkrétan foglalkozik ezzel? Aki csinálja is? Beleegyeztem a dologba, és kaptunk is egy helyiséget. Körülbelül 50 ember jött el. Megállapodtunk egy másik kollégával is. És nekivágtunk.” Idén már 32-en végezték el csak az Antonina vezetésével indult ukrán nyelvtanfolyamot. Ugyanilyen tanfolyamokat számos városi könyvtárban is tartanak.

Halina Kuc is óvatos optimizmusának ad hangot: „A Szovjetunió ránk erőltette a gondolatot, hogy ukránul beszélni szégyen. A legfontosabb, hogy az emberek ma már nem szégyellik az ukrán nyelvet.” Végül is az ukránosítás elsősorban a legfiatalabb nemzedéket megcélzó folyamat. „Most azt látom, hogy sok anyuka a gyermekeivel ukránul beszél, amit pedig még ő maga is csak tanul. Ez egy nagyon hosszú folyamat, de megindító látni az erőfeszítéseket.”

Oroszország jelenlegi, Ukrajna elleni teljes körű háborúja a közöttünk nagyon-nagyon sok éve óta tartó konfrontáció folytatása. Hasonlóan az egykori ukrán disszidensekhez, a nyelv ma is gyakran egyesíti a civil társadalom szigeteit a túlélésért küzdő országban. Ha Ukrajna elveszíti ezt a harcot, akkor a mai fiatalok és az ukránok eljövendő nemzedékei csupán korlátozottan használhatják majd anyanyelvüket, és nincs kizárva, hogy csak emigrációban. Mert az Oroszország által megszállt területeken – a tragikus tapasztalatok ezt mutatják – nincs helye az ukrán nyelvnek, kultúrának, az ukrán identitásnak.

(Fordította Bárász Péter)