A víz a legértékesebb erőforrás: a jó vízellátás biztosítja az emberek életkörülményeik javítását, megélhetésüket segíti, hajtja a gazdaságot, energiaforrásként szolgál. Mivel a víz számos országban a klímaváltozás és a környezetrombolás miatt egyre inkább luxuscikké válik, politikai kérdéssé vált a tavak, folyók feletti ellenőrzés, ugyanakkor fontos fegyverré a különféle konfliktusokban. A víz már a múltban is számos viszály forrása volt. A Csendes-óceáni Intézet adatbázisa (Water Conflict Chronology), amely több ezer (!) évre visszamenőleg sorolja fel a víz miatt kialakult konfliktusokat, több mint 1600 példát talált.
A következő évtizedekben is konfliktusok forrása lehet a víz. Az elmúlt negyedszázadban politikusok és akadémikusok sora fejezte ki aggodalmát amiatt, hogy a közeli jövőben a vízzel kapcsolatos viták a háborúk forrásai lesznek. Butrosz Boutrosz-Gáli volt egyiptomi külügyminiszter és az ENSZ egykori főtitkára például úgy vélte: – A következő közel-keleti háborút a vízért vívják, nem pedig a politikáért. Hasonlóképpen vélekedett ENSZ-béli utódja, Kofi Annan, aki 2001-ben azt mondta: – Az édesvízért folytatott heves verseny a jövőben konfliktusok és háborúk forrásává válhat. A Világbank korábbi alelnöke, Ismail Serageldin pedig annak a véleményének adott hangot, hogy a következő évszázad háborúi a víz feletti ellenőrzésért zajlanak majd, hacsak nem történik jelentős változás a kormányzásban.
Hosszú évtizedek alatt tönkretettük a vizes élőhelyeket, Magyarország lassan félsivataggá válikJóslatuk egyelőre nem vált valóra, de a veszély nem múlt el. A szélsőséges meteorológiai események, például az árvizek és az aszályok növelik a vízügyi konfliktusok kockázatát. A népesség növekedésével és a gazdaság gyarapodásával a vízigény is növekedik, súlyosbítva a korlátozott víz elosztásával és szabályozásával kapcsolatos nézeteltéréseket az egyes nemzetiségek, illetve országok között.
„Világszerte 313 felszíni, 600 felszín alatti folyó, folyam, tó és 300 vizes élőhely létezik, amelyek átnyúlnak az államhatárokon. Nem ritka, hogy gazdasági és biztonsági érdekek ütköznek egymással” – derül ki a német Heinrich-Böll-Alapítvány Víziatlasz nevű kiadványából. – Ezek erőteljesen jelentkeznek a nagy folyóknál, különösen akkor, amikor a felső vízfolyás mentén élők komoly beruházásokba kezdenek – mondta el Thomas Bernauer, a zürichi ETH egyetem professzora, a vízkonfliktusok neves szakértője a Die Pressének.
A legfrissebb példa a viszályokra az India és Pakisztán közötti konfliktus, amely mögött részben szintén ez a kérdés áll. India azzal fenyegetőzik, hogy „kiszárítja” régi ellenségét. Máshol is dúlnak vízviták: az Egyesült Államok és Mexikó között, miközben Kína vízkészletét geopolitikai nyomásgyakorló eszközként használja. Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában a vízhiány súlyosbítja a belső válságokat. Az Ukrajnától a Közel-Keletig tartó háborúkban pedig a vízi infrastruktúrát rombolják le, hogy térdre kényszerítsék a lakosságot.
Az indiai hindu turisták ellen egy hónappal ezelőtt elkövetett véres támadás után, amelyért India Pakisztánt tette felelőssé, Újdelhi felfüggesztette az Iszlámábáddal 1960 óta érvényben lévő Indus-vízszerződést. A két rivális állam ebben fektette le, hogyan használják fel az Indus és mellékfolyóinak vízhozamát. – Ezek a vízkészletek mindkét ország számára fontosak ugyan, de Pakisztán számára különös jelentőséggel bírnak – mondja Bernauer. Az Indus folyónak köszönhetően öntözik ugyanis a pakisztáni mezőgazdasági területek nagy részét, és fontos energiaforrásként is szolgál. India kilépése háborús nyilatkozattal érne fel, hiszen Újdelhi ellenőrzi a Pakisztánba áramló vízmennyiséget.
Belátható időn belül azonban ennyire nem mérgesedik el a helyzet. S nem feltétlenül azért, mert India nem akarná tovább feszíteni a húrt, hanem mert Újdelhi egyelőre nem rendelkezik olyan infrastruktúrával, amely révén elzárhatná a csapokat Pakisztán felé. A szerződés értelmében India három, Pakisztánon áthaladó folyón építhetett vízerőműveket gátak, tározók nélkül. Ha India valóban kilépne a szerződésből, valószínűleg más helyeken is gátak építését sürgetné. Ez azonban évekbe telne.
Bernauer szerint azonban a jelenlegi helyzet aggasztó: – Jelenleg India és Pakisztán nem tárgyal a víz elosztásáról, és alig cserélnek információkat egymással – magyarázza. Ez pedig azért is kockázatos, mivel a vízfolyások ebben a térségben meteorológiai okokból nagyon változékonyak, az adatok ezért különösen fontosak a hosszú távú tervezéshez. A szakértő szerint az Indus-vízszerződés már „sok háborút és válságot” túlélt. Lehetséges, hogy mindkét fél az ENSZ elé viszi a vitát, és a rendezésből a Világbank is kiveszi a részét, amely egykor közvetített a szerződés megkötésében.
Együtt kell élni az aszállyal, elkerülhetetlen az átállás az öntözéses mezőgazdaságraMagyarország mégsem víznagyhatalom, hiány van, és mi még pazarolunk isAz infrastruktúra hiányán túlmenően, geopolitikai okokból sem zárhatja el India Pakisztán vízcsapját. Ez pedig egy másik geopolitikai vitára vezethető vissza, amely szintén azt igazolja, hogy a víz rendkívül hatékony fegyver. Kína komoly nyomást gyakorol Indiára, mivel Peking Iszlámábád fontos szövetségese, a pakisztáni hadsereg legfőbb beszállítója. Az Indus forrása Tibetben, tehát kínai területen található. Peking decemberben zöld utat adott a világ legnagyobb gátjának építéséhez a Tibetben található Jarlung Cangpo folyón, amely a Brahmaputrába torkollik és keresztülfolyik Indián. Ez a világ legmagasabban fekvő folyója.
Indiában nagy az aggodalom amiatt, hogy egy esetleges konfliktus esetén Kína szándékosan vízhiányt okozhat. Erre volt is már példa: 2020-ban Kína elzárta a Galván folyót, az Indus mellékfolyóját. Ebben az évben a Himalájában ismét fellángolt a nagyhatalmak közötti határkonfliktus.
Kína nem csak Indiával szemben használja ki földrajzi helyzetét vízi nagyhatalomként: Kínából indul hat nagy ázsiai folyó, amelyek több mint egy tucat országba folynak. Emellett a Népköztársaság már több mint 308 gátat és vízerőművet épített 70 országban. Ezek gyakran drámai következményekkel jártak a környezetre nézve, különösen Közép-Ázsiában.
Konfliktusok az Egyesült Államoktól a Nílusig
A vízhiány nagyon is táplálja a már meglévő konfliktusokat az államokon belül, például az etnikai és vallási feszültségeket, így Csádban, Mali Niger-delta vidékén pedig az állattenyésztők és a földművesek között. Iránban a vízhiány miatt tüntetések törnek ki a kormány ellen, amelyeket a belbiztonsági erők rendre brutális eszközökkel vernek le, Mianmarban pedig részben a vízforrások ellenőrzéséért folyó harc áll a polgárháború hátterében.
Egyelőre azonban a statisztikák szerint nem növekedett a világban a vízzel kapcsolatos konfliktusok száma. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy az egyes államok előbb-utóbb belátják: érdemes együttműködniük egymással a vízelosztást illetően, mert a háborúskodás súlyos gazdasági hátrányokkal járhat.
Az utóbbi években két komolyabb konfliktus alakult ki a vízhiány miatt:
Mexikó-Egyesült Államok Donald Trump nem csak a kábítószer, a menekültek és Mexikó kereskedelmi többlete miatt támadja a szomszédos országot. Áprilisban az amerikai elnök leállította a vízellátást Tijuanába azzal vádolva, hogy Mexikó megsértett egy 1944 óta hatályos szerződést, amely meghatározza az erőforrások felosztását és a kölcsönös vízellátást.
Mexikó az elmúlt öt évben a megállapított vízmennyiség kevesebb mint 30 százalékát szállította az USA-nak. Ennek oka az évről évre súlyosbodó szárazság, amely mára a Rio Grande régiójának nagy részét érinti. A szárazság a termés visszaesését idézte elő. Az amerikai vízellátás leállítása tovább súlyosbítja a helyzetet: Mexikó ugyan ígéretet tett az adósságok rendezésére, de jelenleg nem tud vizet szállítani. Trump szankciókkal fenyegetőzik. Az amerikai elnök azt állítja, hogy Mexikó az amerikai vizet saját céljaira és mezőgazdaságára használja, többek között a texasi gazdák kárára. Ráadásul Texas is szárazságtól szenved.
A cél a vízmegtartás – Hazánk a közvélekedéssel szemben nem víznagyhatalom, hanem vízhiányos országEtiópia-Egyiptom-Szudán A Nílus használata körül is heves konfliktus robbant ki: Etiópia 2011-ben megkezdte az Etióp Újjászületés Nagy Gátja építését a Nílus felső szakaszán. Az afrikai megaprojekt Etiópiát látja el villamos energiával. Etiópia úgy véli, hogy a gáttal és a vízerőművel megduplázhatják az ország villamosenergia-termelését, ami létfontosságú az ország fejlődésének szempontjából, ugyanis a 127 millió lakos fele nem jut áramhoz. Az 1,8 kilométer hosszú és 145 méter magas gátra épült erőmű 6000 megawatt kapacitású, amit ha sikerül üzembe állítani, akkor a régió legnagyobb áramexportőrévé teheti Etiópiát.
Az egyiptomi külügyminisztérium szerint Etiópia megsértette a Nílus vízkészletéről szóló, 2015-ben aláírt nyilatkozatot. Addisz-Abeba ugyanis egyeztetés nélkül kezdte feltölteni a víztározót. A kairói kormány attól tart, hogy a folyó felső folyásán fekvő Etiópia szárazság idején nyomásgyakorló eszközként használhatja a vizet. Egyiptom szerint a gát komoly fenyegetést jelent számára, mivel vízellátásának 97 százaléka a Nílusból származik. Ezért évek óta feszült Egyiptom és Etiópia kapcsolata. A két ország között fekvő Szudán szintén attól tart, hogy a gát miatt csökkenhet vízellátása, írja a Die Presse.
Egyelőre azonban még nem tört ki vízháború. Sőt, egyes szakértők szerint Egyiptom akár profitálhat is a megaprojektből: olcsóbb áramot kaphat Etiópiától és jobb folyószabályozást harcolhat ki magának.
