A Brit Antarktisz Kutatások három tudósa, Joe Farman, Brian Gardiner és Jonathan Shanklin 1985. május 16-án közölte azt a tanulmányt a Nature folyóiratban, amelyben arról számoltak be, hogy valami váratlan és különleges dolog történik a déli sark földrésze felett az atmoszférában. Akkor még nem tudták, de véletlenül (ezt ők mondták később) felfedezték az ózonlyukat, amely a 20. század egyik legfontosabb geofizikai eredménye volt.
A több évi munkájukról beszámoló tanulmány tisztán bemutatta, hogy a légkör ózonrétegében egy lyuk, azaz folyamatossági hiány van, ennek megfigyeléséhez az 1920-as években kifejlesztett Dobson-ózon-spektrométert használták. Akkoriban sok szó esett az ózonlyuk káros hatásairól, manapság éppen azért hallunk kevesebbet róla, mert az aggodalmak miatt 1987-ben minden ország aláírta az ózonlyuk csökkentése érdekében létrehozott első globális, a klímaváltozás hatásait úttörőként kivédeni szándékozó Montreáli Protokollt.
A három tudós kezdetben csak adatokat akart gyűjteni az antarktiszi légkörről, de 1981-ben valami különlegeset vettek észre méréseik során, ezért még új Dobson-készüléket is vettek, mert először azt hitték, az hibásodott meg. Shanklin jött rá - a kutatásokat tíz évre visszamenőleg áttekintve -, hogy az adatok szisztematikusan azt mutatják, minden nyáron egyre kevesebb az ózon az atmoszférában. Az ózonréteg 15-30 kilométer magasságban van a föld felett és kulcsszerepe van a Nap UV-sugárzásának visszafogásában. (Az ózon három oxigénatomból álló instabil gáz.) Ha egy nagy lyuk keletkezik rajta, vagy elvékonyul, a káros sugárzás az embereknél bőrrákot, szürkehályogot okozhat, a tengerekben pedig elpusztíthatja a tápláléklánc alapját adó planktonokat, károsítva az ökoszisztémát.
A tudósok már az 1970-es évek kezdete óta aggódtak, hogy az emberek által előállított CFC-gázok, amelyeket a hűtőszekrényekben és a hajtógázos flakonokban használnak, károsak lehetnek az ózonrétegre. Akkoriban azonban még azt gondolták, hogy ez a hatás a trópusok felett 40 kilométer magasságban fog jelentkezni. Ez a sugárzás felbontja a CFC-gázokat, a keletkező klór atomok pedig az ózont teszik tönkre. Azonban 1985-ban az derült ki, mindez az Antarktisz felett játszódik le szédítő iramban. Az atmoszféra extrém hidege és a sztratoszféra felhői ugyanis ideális körülményeket teremtenek a klórvegyületek számára, amik nagyon reakcióképessé válnak. Amikor azután a napsugárzás tavasszal megjelenik, megkezdik ózonromboló tevékenységüket. Azt, hogy a folyamat így zajlik, amerikai tudósok erősítették meg 1986-ban.
Sürgősen cselekedni kellett, 1987-ben megszületett a Montreáli Protokoll, az első globális klímavédelmi egyezmény, amely a CFC-gázok kivezetését tűzte ki célul, valamint azoknak a vegyületeknek a tiltását, amelyek az elkövetkező években jelenhetnek meg és károsíthatják az ózonréteget. A többi globális egyezménnyel ellentétben ennek sikere meglepő: a gyártók még örültek is, mert a CFC-k szabadalmi jogai kezdtek lejárni, így volt bőven pénz a helyettesítésük kutatására. Jelenleg az elmúlt negyven év folyamatait tekintve úgy tűnik, hogy az ózonréteg teljes helyreállása néhány évtizeden belül megtörténik. A folyamat kimenetele a klímaváltozás hőmérsékleti hatásai és a Kínában titokban történő CFC-felhasználások, és a sok rakétafellövés miatt még törékeny, de bíztató.
Decemberben nincs ózonlyuk
Az ózonréteg vastagsága az Antarktisz felett az évszakoknak megfelelően változik, a lyuk tavasszal, illetve augusztus és október között a legnagyobb, decemberre eltűnik.
