Böcskei Balázs: A függőség beismerésével kíváncsi lettem magamra

Hogyan lesz politikai elemzőből addiktológiai konzultáns?

Sok dolog együttállása kell hozzá. Az egyik az érintettségem, amivel évtizedekig a „tudom is meg nem is” állapotában voltam. Tehát annak az ismerete, ha úgy tetszik elfogadása, hogy súlyos alkoholhasználati zavarom van, ismertebb nevén alkoholbeteg vagyok, időről időre változott. Sokáig alkalmaztam elhárító mechanizmusokat és önámítások sokaságát. Amit meg is tehettem, hiszen kívülről nézve funkcionált az életem. A politikai elemzői, politikával kapcsolatos karrierem működött, és még élsportoltam is, tehát fizikailag sem volt közvetlen nyoma. Vagyis, a magasan funkcionáló alkoholista kategóriába tartoztam, tartozom.

Akkor mégis hogy merült fel, mikor érkezett meg a változtatás igénye?

2020-21 magasságában egyre erősebben tudatosult bennem, hogy az alkohollal való viszonyomnak az érzelmi költségei már nagyon magasra nőttek. Elfáradtam abban, hogy nincs pozitív a mérlegben, vagy nem működnek már azok az idézőjelben értendő önsegítési módok, amiket alkohollal oldottam meg. Tehát már láttam azt, hogy csak negatív következményei vannak az italnak. Ettől még persze funkcionáltam, de nem úgy éltem, ahogyan élni szerettem volna. De ezen a ponton még azt nem tudtam, hogy hogyan szeretnék. És ezért az alkohol lerakásával párhuzamosan elindult egy terápiás folyamat is.

Egy időben?

Nem teljesen, még mindig az aktív függőségben voltam, amikor már jártam terápiára. Ott dolgozunk a jelenben is, dolgozunk a múltban is, és kicsit kezdett összeállni annak a mechanizmusa, hogy miért vannak olyan érzelmi működéseim, amilyenek, és ehhez hogyan kapcsolódik a szerhasználat. Visszatérve a felismerésre, a harmadik mondjuk úgy katalizátor az volt, hogy egy olyan kapcsolatban voltam akkor, ami szintén reflektáltatott az alkohol működésére az életemben. Ezeknek az együttállása az, hogy 2021 júliusában megszületik bennem az igény a józanságra.

Gondolom, ez nem ment egyik napról a másikra…

Nem, dehogy. Adtam magamnak egy hónapot, hogy na, majd én kísérletezek, megpróbálom a szakirodalmat felülírni, és bebizonyítom, hogy márpedig lehetséges a kontrollált alkoholfogyasztás a súlyos szerhasználati zavarokkal küzdőknek is. Valójában tudtam, hogy nem fog menni. 

Ha jól tudom, nem sokkal a józanság felé vezető útra lépés után el is kezdte az addiktológiai konzultáns képzést. Nem gondolta, hogy egy picit korai lesz?

Ebben pont erőforrásom volt a magasan funkcionáló létem, hogy folyamatosan rengeteg szakirodalmat olvastam. Amilyen aktív voltam a függőségemben, olyan aktívak voltak bennem az igények az önfeltárásra, önismeretre is. Aki aktív függőségből jön, annak az intenzitáshoz, a változáshoz, az időhöz, a türelemhez és a türelmetlenséghez való viszonya sokáig tükrözi ezt az aktív függőséget. Szóval nagyon gyorsan elkezdtem magamat edukálni a témában. Amikor a terápiás munkába bekerült az alkohol is mint téma, az felgyorsította az egész önfeltárás folyamatát. Addig magamat egy tehernek, problémának láttam, a múlttal való együttélést pedig nehezen megoldhatónak. De amikor az alkohol témája beérkezett ebbe a térbe, hirtelen izgalmas lettem saját magam számára. Kíváncsi lettem magamra, a változás mikéntjére, módjára. Válaszolva a kérdésre, de valóban nagyon hamar döntöttem úgy, hogy elvégzem a képzést, de akkor és ott nem az volt az elsődleges, hogy praxist fogok majd ebből építeni. Ki is maradt egy hosszabb idő, mire belefogtam.

Mik voltak az első tapasztalatok?

Szerintem a konzultáns munka egy nagyon hálás munka. Újra és újra megerősíti azt, hogy az emberek képesek, akarnak, tudnak változtatni, és mindennek megvan a személyre szabottsága. Mindenki azt gondolja, főleg egy függő nagyon könnyen el tud ide jutni, hogy ő nem is annyira különleges. A problémáival és a kihívásaival, azzal az úttal, ami a függőségbe vitte. Jó tapasztalás, amikor a különlegességet, egyediséget és egyúttal szerethetőséget valaki felismeri magában, és főleg, amikor a cselekvőképességet felismeri magában, a kíváncsiságot, a figyelmet saját maga iránt. A konzultáns munka sok más között ezt tudja adni, és nagyon hálás vagyok azért, hogy kísérhetek ebben a folyamatban embereket.

Sokszor legyintenek az emberek, hogy az addikció, a mentális zavarok, az alkoholizmus időtlen idők óta jelen van a világban. Nincs itt semmi új. Ön mit tapasztalt, a mai világ mennyiben más, mint akár 30 évvel ezelőtt, miként hat az emberi pszichére, a megküzdési mechanizmusokra?

A társadalomtudós fog most belőlem egy picit megszólalni, de talán nem is baj. Nemrég egy konferenciára készültem és megnéztem, hogy egy könyvforgalmazó és kiadó hány könyvet ajánl az egészséges életmód- és lélek tárgyában. 3247 találat jött ki. Ennek két jelentése is van. Egyik oldalról az, hogy kifejezetten felerősödött az énkeresés, az énhatékonyság, az énnel foglalkozásnak az igénye. A másik oldalról viszont azt is látjuk, hogy e körül nagyon nagy bizonytalanság is van, hogy hova forduljak, hogyan kezdjenek el erről beszélni. A tanácstalanság mértéke is megemelkedett. Szerintem ami új, az az, hogy ez a technológiai újításokkal teli kor kifejezetten felerősíti az addikciót, és ez merőben más, mint ami korábban volt.

És a kirakatot, az önvédelem vágyát…

Igen, az önreprezentációs szükségek és igények, és az ebből fakadó, sebezhetőségek felvállalásának a nehézsége, a magányosság érzése, az, hogy nem mutathatják meg az emberek azt, hogy fáradtak is, hogy problémáik vannak, mert folyik az énmárkázás, amiben az ember maga is egy üzleti modellé vált a saját énjében. Na most az, hogy ilyen helyzetekben megérkezik, mint önmegküzdés, öngyógyítás, önnyugtatás, csillapítás, vagy pont ennek a kitárulkozásnak a katalizálására, segítésére a szer, ezek merőben egy új szituációk. Tehát az addikciók soha nem vizsgálhatóak csak úgy, mint amelyek az emberrel velünk élnek ősidők óta, hanem úgy, hogy történetileg ezeknek különböző kontextusa van, és szerintem ez a technológiai környezet ez egyszerre, miközben fényt vet ezekre a problémákra, olyan elvárásokat is támaszt az ember elé, amik szorongatóak lehetnek.

Ez is magányos érzést szülhet.

Igen, ehhez nagyon tudok kapcsolódni, mert sok függő tapasztalata, helyesebben hamis hiedelme, hogy ő a problémájával egyedül van, vagy csak neki vannak ilyen problémái, és annyira eggyé válik a saját problémájával, hogy nem is látja belőle a kiutat. Azt hiszi, róla beszélnek, aggódik, mit gondolhatnak róla. Nekem van egy szemléltető mondatom erre, hogy mindenki azt hiszi, hogy róla van szó, miközben mindenki más is ugyanazt gondolja. A másik az, hogy én nem vagyok egy a betegségemmel, van a függőség, és vagyok én.

Mennyire stigmatizált még a függőség?

Készült egy saját kutatásunk az IDEA Intézetnél, amiből az sejlik fel, hogy a pszichológushoz járás kezd normalizálódni, de hogy valaki addiktológiai konzultánshoz jár, az szerintem még csak közelíti azt. Ennek a megítélése nagyjából most ott tarthat, ahol mondjuk a pszichológushoz járás a 2000-es évek elején volt. Vagyis nincs benne a személyes elbeszélésekben.

Azért még mindig az a tapasztalat, hogy nem szívesen vállalják fel az emberek azt sem, ha pszichológushoz járnak, miközben vannak országok, ahol ez szinte olyan, mint fogorvoshoz menni.

Fontos hangsúlyozni, hogy a gyógyulás, a felépülő munka, pszichológushoz járni, addiktológiai konzultánshoz járni, az nem közügy. Hanem magánügy, és senkire nem tartozik, ha a kliens nem akarja, hogy tartozzon. Az a hamis gondolat, hogy neki ezt meg kell osztani, miközben nem akarja, akadályát fogja képezni abban, hogy jobb legyen az élete. Nem kell. Elég annyit megosztani a világgal, amennyit ő szükségnek tart. Pont ez a lényege a változásnak: megtanulni, hogy hol vannak az én-határaink, és ezeket fölhúzni, következetesen érvényesíteni.

Ön mégis felvállalta a függőségét. Miért döntött így?

Végiggondoltam, hogy vajon az a társadalom, amelyben élek, és a függőkkel kapcsolatos sztereotípiák befolyásolhatják-e az én megítélésemet, azt, hogy hogyan látnak engem vagy az általam képviselt céget. És arra jutottam, bárhogy is legyen, magamat választom.

Nekem a felvállalás adott, de minden ember, minden sors egyedi. Ha valaki úgy él teljes életet, hogy nem teszi ki az kirakatba, az is lehet a gyógyulás útja. Az az ő élete, neki úgy jó. Ezért mondom, hogy ez nem közügy. A másik ok, amiért kiálltam az az, hogy én egy saját élményes segítő lettem. Ezt tisztázni akartam, hogy mi az én történetem ebben. Kell transzparencia ennek a segítő hivatásnak a gyakorlásához.

Akkor nem volt önben félelem egyáltalán?

Dehogynem. Az segített, hogy felismertem a félelmemnek a hátterét, hogy honnan jön ez a félelem. Innentől pedig tudtam kezelni, irányítani.

Volt alapja ennek a félelemnek? Érték negatív hatások, lettek következményei a felvállalásának?

Nem. Az emberek támogatóak voltak. Lettek klienseim. Minden korábbi munkám megmaradt. Megtapasztaltam, hogy felvállalható.

Erős még a társadalmi, és mint az utóbbi években kiderült, a politikai adok-kapokba belevett stigmatizáció is. Csak úgy dobálóznak/dobálózunk a mentális zavarok kiosztásával, a megbélyegzéssel.

Nem csak az aktuális kormánynak ilyen a gondolkodása, hanem mondok egy példát. A tavalyi európai parlamenti választási kampányban nem jobboldal, vagy kormánypárti képviselő, ha valaki odament standjához balhézni, akkor az egyik egy posztjában úgy fogalmazott, hogy az egy alkoholista volt. A másik máskor úgy fogalmazott, hogy a drogos képviselő. A harmadik mentális zavarokkal küzdő állampolgárokról beszélt, akik miatt rendészet kell. És ezek között van olyan politikus, aki minden bizonnyal nem ért egyet a szerhasználat kriminalizációjával.

Az intézményi keretek sem biztosítottak a felépüléshez. Alig érhető el ingyenes pszichoterápia, a rehabilitációs férőhelyek és a személyzet is limitáltak. Leginkább a fiataloknál.

Amire utalni akartam, az az, hogy amíg fennáll a megszégyenítésnek a közéleti nyelve, addig az intézményrendszeri fejlesztés csak azt szolgálhatná, hogy minél többen segítséghez jussanak. Én nem látom, hogy annyival megoldódna a helyzet, ha emelnék az ellátórendszer kapacitását, bérfejlesztés lenne. A prevencióra, felismerésre, megküzdésre – és itt a családtagokra is gondolok – sem fordítanak állami szinten elég figyelmet. Kérdés az, mi az a pont, amikor belátják, hogy erre szükség van? Mert szerintem azon már túl vagyunk.