Rendszeres időközönként leizzadva ébredek riasztó álmaimból. Többször üldöznek, ki akarnak végezni, szakadékba zuhanok, egy süllyedő hajó utasa vagyok. A nem túl derűs álmok mindig a halál előtti pillanatokról szólnak. Ám mielőtt az bekövetkezne: felébredek. Pillanatok vagy percek telnek el – az éjszaka csendjében ez eldönthetetlen –, mire végre rájövök, hogy csak a képzeletem incselkedik velem. Álmodtam. Nem tudnék válaszolni, hogy akaratlanul miért így játszom magammal. Miért ilyen sötét játékok szereplője vagyok?
A játék másként is folyik. Visszatérő álmom, hogy ismét gimnazista vagyok, és a képzelet forgatókönyvében egy közelgő matematika dolgozat szerepel. Alvó testemben zakatoló agyam szerint régen írtunk nagydolgozatot, így az hamarosan esedékes. Erőlködöm, hogy rájöjjek, mi lesz a témája a számonkérésnek. Hiába. Álom közben bosszús leszek, türelmetlen. Tisztában vagyok azzal, hogy amennyiben azt sem tudom algebrát vagy geometriát tanultunk az álom előállította időben, akkor kilátásaim csapnivalóak. Még rosszabbak. Nem értem, hogyan lehet ezt elfelejteni, de emlékezetem erőltetése itt már nem segít. Elfog a kétségbeesés, ami valós kapaszkodókra talál bennem. Az álom – állapítom meg utóbb – felettébb találékony. Egyetemre szeretnék menni. A megszerezhető százhúsz pont felét abban az időben a középiskolai osztályzatok adták, és aki ezekből sokat elhullajt, esélytelenné válik olyan szakokra bejutni, ahol sokszoros a túljelentkezés. Ekkor felébredek.
Van valami végtelenül megnyugtató abban, hogy nem vagyok középiskolás – vigasztaltam magam felülve az ágyban, és most az elmúlt évtizedeket sem bánom, amik elválasztanak az érettségitől. Soha többé nem kell matematikából nagydolgozatot írni – fújtam ki tüdőmből megkönnyebbülve a levegőt. Nem törődve azzal, hogy az élet ennél sokkal nagyobb vizsgák elé állított, és még fog is. Közben igyekszem megérteni, hol romlott el a kapcsolatom a matekkal. Általános iskolában még szerettem, és értettem, noha nem volt kedvenc tantárgyam. A gimnáziumban sem indult rosszul. Vettem a kezdeti akadályokat, és bár olyan szabatosan akkor nem tudtam megfogalmazni, mint később, mégis derengett bennem, hogy a matematika a gondolkodás képességének elsajátításáról szól.
Pontosan tudtam, mennyire rossz kérdés egy jogi karra készülő diáktársam mondata, aki folyton azt kérdezgette: „Mikor kell nekem az életben alkalmazni a sinus-cosinus-tételt?”
A matek fonalát ennél a tételnél vesztettem el, így emlékszem. Felnőttként vacsora közben építészmérnök ismerősemnek erről meséltem. Dühösen rám nézett: Ez nem lehet igaz! Egy olyan értelmes ember, mint te? – kérdezte. Látszott rajta, tudatlanságomat személyes sértésnek tartja. Tollat és papírt ragadott, és félretolva a tányérokat sebtében elmagyarázta a tételt. Azonnal megértettem. De miért nem ment ez nekem a gimnáziumban?
Évekkel később újságíróként két interjúban erre kerestem a választ Sas Elemérnél és Gerőcs Lászlónál. Emlékszünk még rájuk? Úgy fogalmaztak: sok múlik a tanáron.
Talán minden.