Mostanában nagyobb lett a tolongás a nemzetközi politika damaszkuszi útján, mint reggeli csúcsórában az M1/M7 budapesti bevezetőjénél. A káosz is nő, sok a tévelygés a megtérés fellegvára felé. Liberálisból lett szélsőjobb nacionalisták, ateistából lett hívők, rezsimkegyeltekből lett ellenzékiek, szélsőségesből lett konzervatívok, terroristából lett mérsékeltek nyomulnak az úton, ahol egy adócsaló, kurvázó milliárdosból lett keresztény-konzervatív, szeszélyes önimádó a forgalomirányító. A tömeges baleset ott lóg a levegőben, mert ebben a káoszban elkerülhetetlenül egymás lábára lépnek a közlekedők.
Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő az egyik főkolompos e díszes társaságban, aki sokáig ki is maradhatott a tolongásból, mert neki megsúgták előre, mit fütyül majd a forgalomirányító. De hát ott, ahol minden szereplő hitvallásának alapja az „America first!” nyomán kizárólag saját érdekének elsőbbsége, a világ nyolcadik csodája lenne, ha ezek az érdekek előbb utóbb nem ütköznének tragikusan. Netanjahu ezt mostanában gyakran tapasztalja, de akkora pofont, mint múlt héten, azért még nem kapott. Donald Trump Rijádban lepacsizott a nem is oly rég még terrorista, mára jófiúvá vált Ahmed al-Saraa új szíriai elnökkel. Sőt, az amerikai szankciók feloldását is bejelentette, Netanjahu kifejezett kérése ellenére. Az izraeli vezető nem attól fél elsősorban, hogy a volt terrorista visszavedlik farkassá, hanem Erdogan török elnök szíriai befolyásának növekedésétől, ami túl sok jót nem ígér Izraelnek. Trump azonban egyre közelebb kerül Erdoganhoz, távolodva Netanjahutól. Ha csak e három szereplő – Trump, Erdogan, Netanjahu – legismertebb „barátait” nézzük, már abból is látható, hogy nincs olyan közös nevező, ami elég lenne ahhoz, hogy e társaság vezetése alatt békés legyen a világ, úgy, ahogyan ők ígérik.