Minden évben eljön ez a nap, kikerülhetetlenül. Bárhogyan is szeretnénk átugrani rajta, becsukni a szemünket, aztán hopp, legyen már másnap, sosem ússzuk meg, akármennyire is macerás.
Ez a birkanyírás ideje.
Bajban vagyunk, hiszen csak két gyimesi rackánk van, nem pedig egy egész nyáj, amit hipp-hopp profi módon lerendezne egy erre szakosodott csapat. Láttam ilyet a Hortobágyon, egyetlen délelőtt közel kétszáz ottani racka szabadult meg a bundájától. A jól összeszokott férfiak mintha egyfajta versenyt rendeztek volna, ki tolja le hamarabb fejétől a farkáig az állatokról a szőrmét. Jó, azok negyedakkorák, mint a mieink, viszont a szarvuk hegyes és csavart, óvatosabban kell bánni velük. Ám arrafelé akár ötszáz juhot is jobban fegyelmeznek, mint mi a saját kettőnket. Be kell valljam, liberális állattartók vagyunk, meglehetősen kevés szabályt állítottunk fel, amivel jól megnehezítettük a saját dolgunkat. Ráadásul két női egyeddel van dolgunk, nincs egy vezérhím, amelyiket irányítva ők is követnék a feladatsort. Leginkább a kecskét követik, az is nőivarú, vagyis a hátsó udvarban egyfajta matriarchátus uralkodik, de emiatt legalább viszonylag kevés konfliktussal kell szembenéznünk a mindennapok során.
Nem úgy a birkanyírásnál.
A két termetes jószágot ugyanis előbb meg kell fogni, csak azután következhet maga az aktus. Csakhogy ezek az állatok alapból elég félénkek, elég ha reccsen egy ág, vagy nem tisztes távolságból dobjuk eléjük az ágyásokból kiszedett pitypangokat, máris rebbennek, rohannak, egymást, és olykor a kacsák lábát is le taposva. Ráadásul az udvar nagy, ami a szabadságuk szempontjából előny, viszont ha bárkit be kell fogni, bizony elkezdünk egy burleszkfilm szereplőihez hasonlítani: elől rohan az állat, utánuk mi. Kár, hogy ezt nem lehet lassítani, vagy legalábbis az ő sebességüket, akkor nagyobb esély lenne rá, hogy az üldözött és az üldöző adott ponton találkozik. Volt már hogy feladtuk: így ették meg a futókacsákat a rókák, miután sehogy sem akaródzott nekik este bemenni az ólba, eső után, amikor giliszta-parti van a fűben.
Segítséget is hívtunk, s egy régi öreg fafogast is szolgálatba állítottunk, hogy elzárjunk bizonyos útvonalakat, így aztán viszonylag hamar sikerült földre vinni a két hatalmas habcsókot. Nyöszörögve, itt-ott csuklással tarkítva, fújtatva jelezték, mennyire kellemetlen nekik a berregő, elektromos nyírógép minden egyes mozdulata. Nyögött a rutinos szakember is, nem fiatal már emelgetni ekkora terheket, meg is rótt bennünket, hogy túletetjük a jószágot. A rackák ezzel bizonyára nem értettek egyet, ám mivel az ellenvetésüket amúgy sem tudták volna kifejezni, így inkább megadóan tűrték, míg enged a szorítás. Végül persze hiába szabadítottuk meg őket jó pár kilónyi feleslegtől, a hőségben egyre kellemetlenebb gyapjúpaplantól, a hálának még csak szikrája sem villant a szemükben. Mikor végre eleresztettük a szarvukat és felállhattak, nyomban jó messzire rohantak, szélesre tágítva a bizalmatlanság köreit még jó pár napon át.