Aznap, amikor Tiborcz Istvánnak vissza kellene adnia mindent, amit közvetve vagy közvetlenül (az após révén) külföldről kapott, azonnal indulhatna a Margit híd alá csövezni. Hogy a BDPST, az Elios vagy a többi családi közpénztemető nem befolyásolja a közéletet? Ó, dehogynem, még a törvényhozást is – havonta születnek törvények, amelyeknek semmi más rendeltetésük nincs, mint hogy növeljék valamelyik Tiborcz-cég profitját. Meg hát mind emlékszünk, hogyan mentette ki a vőt a kormány az Elios-botrányból, magára (pontosabban magunkra) vállalva Orbán Ráhel férje helyett 13 milliárd forintnyi, csalással szerzett uniós adomány visszafizetését.
Legyen meg itt, írásban is: a kormányfüggetlen sajtó nem külföldi támogatásból él – sokkal kisebb arányban él abból, mint mondjuk az Orbán-család –, hanem döntően az olvasókból. Ennek a csendőrtörvénynek pedig nem az a funkciója, hogy elapassza az amúgy is alig csordogáló külhoni forrásokat, hanem az, hogy – elnézést a kifejezésért, a maffiában, ahonnan a módszert kölcsönvették, így mondják – be lehessen kussoltatni bárkit, akitől a hatalomnak félnivalója akad. A kulcs itt van, vagyis a félnivalónál: ilyen törvényt az hoz, akinek kockázatforrás minden olyan újságíró, minden olyan médium, akinek/amelynek a kormány nem mondhatja meg, hogy mit szabad megírni, és mit nem. Nem az a cél, hogy kevesebb pénzünk legyen (ehhez nem lenne szükség újabb intézkedésekre; már megvalósult), hanem az, hogy végre elhallgassunk.
Csakhogy aki a 15 éve tartó retorziók, az államilag szervezett mocskolódás, a fenyegetések és a mesterséges piacnyomorítás ellenére még mindig a sajtóban van, az ezután is meg fog írni mindent, amit érdemes. Akit el lehetett üldözni a pályáról, az már elment, akik pedig maradtak, azok rég nem a pénzért vannak itt: épp azért tartanak ki, hogy a végét is megírhassák.