A dollár a mi valutánk és a ti problémátok – mondta 1971-ben az amerikai pénzügyminiszter a világ legfejletteb országai pénzügyminisztereinek, miután az USA – a Nemzetközi Valutaalap Alapokmányát megsértve – „felfüggesztette” a dollár rögzített paritáson való aranyra válthatóságát, egyidejűleg 10 százalékkal leértékelve az amerikai valutát és bevezetve a lebegő árfolyam rendszerét.
Az USA ezzel egyoldalúan felrúgta azt a nemzetközi valutáris-pénzügyi rendszert, amelyet 1945-ben amerikai irányítással (inkább amerikai nyomásra) hoztak létre, s amelyben csak a kulcsvalutának, a dollárnak volt aranyfedezete, és minden valuta árfolyamát a dollárhoz rögzítették. A rendszer, enyhe súrlódásoktól eltekintve, jól működött, s az árfolyamstabilitás nagyban hozzájárult a világgazdaság történetének legdinamikusabb növekedését eredményező negyedszázados fejlődéshez.
Az 1960-as évek második felére azonban kiéleződött a „dollárprobléma”. A tömeges amerikai beruházások külföldön, valamint a vietnami háború következtében a folyó fizetési mérleghiányhoz jelentős költségvetési hiány társult. Az előbbi természetes volt, ez kellett ahhoz, hogy legyen elég pénz a nemzetközi piacokon, az utóbbit pedig az USA könnyen finanszírozni tudta, mert a dollárban kibocsátott amerikai kincstárjegyeket a világon mindenütt szívesen vásárolták – főként tartalékolási céllal.
Így az Amerikai Egyesült Államok, a világon egyedülálló módon, a saját nemzeti valutájában felvett külföldi hitelből finanszírozhatta az államadósságát – ezt nevezték „a dollár különleges privilégiumának”. Ezzel egyidejűleg a szabadpiaci aranyforgalom hektikus mozgásai és a „forró pénzek” (rövidtávú kötvények) forgalmának felduzzadása, illetve az USA-dollár tömeges külföldi tartalékolása az egész világon kikezdte a dollár aranyra válthatóságának és rögzített árfolyamának fenntartható voltát.
A fentiek talán még hosszabb időn át kezelhetők lehettek volna, de a világgazdaság vezető országaiban fölgyorsult és eltérő ütemű inflációs ráták végképp ellehetetlenítették a rögzített árfolyamok rendszerét.
Éppen ezért Nixon elnök 1971-es döntése nem önmagában keltett megütközést (mert közgazdasági háttere világos és érthető volt), hanem azért, mert az USA – egy elnöki rendelettel – egyoldalúan szűntette meg a sokoldalú államközi megállapodással, az ő irányításával létrehozott és addig általa vezetett nemzetközi valutáris-pénzügyi rendszert.
A dollár (a Nemzetközi Valutaalap Közgyűlésének 1976. október 1-i határozatával) hivatalosan is megszűnt kulcsvalutaként funkcionálni – de mindmáig az egyetlen valódi nemzetközi pénz („világpénz”). A dollár ma is a legfontosabb hivatalos (központi bankok által tartott) nemzetközi tartalékeszköz – bár súlya csökken. Jelenleg az összes hivatalos devizatartalék 53,6 százaléka dollár (18,4 százalék euró, továbbá 5,4 százalék japán jen, 4,4 százalék angol font és 2 százalék kínai renminbi).
De a dollár a nemzetközi hitelezés és az adósságfinanszírozás fő devizája, domináns szerepet játszik a nemzetközi kötvénykibocsátásban, a fő kereskedelmi elszámolási eszköz, az árutőzsdék gyakorlatilag kizárólagos elszámolási és fizetési eszköze, a határidős devizapiacok fő eszköze. A tőzsdén kívüli devizakereskedelem 88 százalékában az USA dollár áll az egyik oldalon. Az USA pénz- és tőkepiacai a világ leginkább mély pénzügyi piacát jelentik: bármilyen ügylettípusban, bármilyen nagyszámú és bármilyen összegű tranzakció lebonyolítható dollárban. Ez egyetlen más nemzeti valutáról sem mondható el, és esély sincs arra, hogy – akár középtávon – ezekben a funkcióiban a dollár leváltható, helyettesíthető lenne.
Trump elnök gyengébb dollárt akar, kényszerképzete szerint a dollár azért túl erős, mert általánosan tartalékeszközként tartják külföldön, emiatt kényszerül az USA tartósan külkereskedelmi mérleghiány realizálására, továbbá az erős dollár miatt az USA feldolgozóipara nem elég versenyképes – sem a világban, sem a hazai piacon. A gyengülő dollár (a magas vámok mellett, azokkal együtt) ugyanakkor lehetővé tenné a feldolgozóipari termelés „hazavitelét”. Ehhez alacsonyabb dollárkamatok kellenének, de ezt megakadályozza az USA jegybankjának ellenállása.
Trump kaotikus vámpolitikája drámai mértékben csökkentette az USA és így a dollár megbízhatóságába vetett hitet, ami máris dollárgyengülést eredményezett. De Trump nem elégszik meg ennyivel: durván támadja Jerome Powellt, a Fed elnökét, aki szerinte „egy lúzer, aki mindig elkésik” (azaz: késlekedik a kamatcsökkentéssel). Kérdéses, hogy el tudja-e mozdítani az elnököt, s hogy az automatikusan kamatcsökkentési periódust nyit-e meg, de a Powell elleni nyílt elnöki támadások mindenképp erodálják a Fed nemzetközi hitelességét. Ha a Fed már nem független, hanem úgy táncol, ahogy az elnök fütyül, akkor az amerikai befektetések sokkal kevésbé lesznek biztonságosak a külföldiek számára. Ezért máris emelkednek a hitelköltségek, esnek a részvényárfolyamok, a dollár pedig zuhan, mivel a befektetők a Fed esetleges megpuccsolását megelőzően ki akarják vonni a pénzüket az USA-ból.
Mivel egy valuta árfolyama tökéletes piaci kategória, egyoldalú módosítása – a lebegő árfolyamok ma érvényes rendszerében – lehetetlen, tárgyalni kell tehát a fő kereskedelmi (és pénzügyi) partnerekkel. Az elnök Gazdasági Tanácsadó Testületének vezetője ezért egy sokoldalú árfolyammegoldást szorgalmaz, amelyben az USA leértékelő, a fő kereskedelmi partnerek pedig felértékelő árfolyampolitikát vállalnak. (Sor került ilyen megállapodásra - egészen más világgazdasági körülmények között – 1985-ben és 1987-ben is). Az ötletadó – nyilván Trump iránti feltétlen hódolata jeléül – már a „Mar-a-Lago-egyezmény” nevet is kitalálta. De ő is elismeri, semmi esély arra, hogy ezt Kína és az Európai Unió elfogadja. „Marad az egyoldalú lépés” - írja, bármit jelentsen is az.
Közgazdászok körében ismert a mondás, mely szerint „nehéz dolog az előrejelzés – főként, ha a jövőre vonatkozik.” Ehhez immár hozzátehetjük: „s különösen, ha Donald Trump jövőbeni döntéseire vonatkozik.” Ezért az amerikai devizapolitika alakulását illetően elsősorban kérdéseink lehetnek.
Mi történik, ha gyorsul az USA-ban az infláció? (Erre minden esély megvan a vámok és a globális értékláncok abból következő szétverése következtében.) Emelhet-e kamatot a FED? Ha emel, erősödik a dollár – éppen ellentétben azzal, amire a Trump-adminisztráció törekszik. S ha Powell (vagy az utódja) nem mer kamatot emelni? Mivel a recesszió veszélye már igen erős, nem fenyeget-e az 1970-es évek végére jellemző stagfláció kialakulása (amikor a dollár és a Fed egyszerre volt gyenge)?
S ha kitör a recesszió, de legalábbis nagyon gyöngül a növekedési teljesítmény, mennyi hitelt ad(hat) majd a Fed a bajba kerülő hazai pénzintézeteknek és a külföldi központi bankoknak?
Ezek a kérdések ma aligha válaszolhatók meg nagy bizonyossággal – ami önmagában is katasztrofális bizonytalanságot jelent a világgazdaság valamennyi szereplője számára. Maurice Obstfeld professzor, a Nemzetközi Valutaalap volt vezető közgazdásza szerint „az idén áprilisban történtek a globális kereskedelmi rend alapvető változását jelezhetik - és ezzel együtt a dollár végső trónfosztását is. Ha ez a helyzet, akkor lehet, hogy a valuták töredezettsége és a globális jólét csökkenése vár ránk, és nem lesz egyértelmű utód, amely átvehetné a dollár szerepét.”
Donald Trump kaotikus és minden elemében elhibázott gazdaságpolitikai döntései és törekvései, ha nem sikerül időben megálljt parancsolni nekik, a világkereskedelem és a valutáris-pénzügyi rendszer totális káoszához vezethetnek. Az a – politikai és gazdasági – világrend, amely 1945 óta fennállt, mára összeomlott. Nyilvánvalóan lesz új világrend, de hogy milyen lesz, abba belegondolni is rossz.
A szerző közgazdász.