Amikor a gyermekeim kisebbek voltak, sokat sétáltunk a környéken, ahol élünk. Amolyan babaüzemmódban léteztünk, hiszen két lépést tíz perc alatt tettünk meg, mert alaposan megvizsgáltuk közben a hangyákat, tátott szájjal figyeltük a repülő kismadarakat. Akkoriban a környék összes kutyáját ismertük. A kedvencünk a Maci kutya volt, aki annyira szabad léleknek született, hogy mindig átugrotta a saját kapujukat, és önmagát sétáltatta egy ideig.
Egyszer összefutottunk az utcán, és utána magától csatlakozott a kis társaságunkhoz. Tudta, hogy délelőtt 10 órakor indulunk sétára, kifigyelte, hol lakunk, és mindig megjelent a kapunk előtt. Természetesen megtudtuk, hogy hol lakik a kutya, illedelmesen becsöngettünk, bemutatkoztunk, majd vettünk egy pórázt, hogy a Maci kutyát legális keretek között tudjuk sétáltatni. A kislányom ebbe a kutyusba kapaszkodott, amikor megtanult járni, húzta-vonta, cibálta a fülét, de Maci a türelem mintapéldánya volt. Mindent megengedett a majd egy éves lányomnak. Aztán a család és Maci vidékre költöztek, mert belekezdtek a káposzta-termesztésbe. Azt mondták, az a jövő...
A Maci kutya falusi eb lett, amit biztosan nagyon élvezett, mert ott szabadság volt. Bandázott a kutyahaverokkal, és olykor falkába verődve lépték át a falu határát. Csakhogy azt nem tudták a kutyák, hogy a vadász ilyen esetben kilőheti őket. Sajnos így járt a mi kis barátunk, pedig a vadász tudta, hogy kié az állat. Amikor értesültünk a hírről, teljesen megdöbbentünk, hogy egy vadász ilyet is megtehet.
No de nem is a Maci kutyáról szeretnék mesélni, hanem Zoé barátnőmről. Egy csodálatos alaszkai malamut kislányról.
Zoét nem sétáltatják. Egy kis területen tengeti életét, mégis olyan természete van, hogy az ember szívét csordultig tölti szeretettel. Ha sétálni szottyan kedvem, mindig meglátogatom őt, mert annyi örömet ad, hogy az ember a legnagyobb bánatában is vidám lesz.
