Lengyelország nagyjából a 10. század óta létezik. A PiS párt, Orbán ottani elvbarátja 2001 óta, és ki tudja, megéri-e a jövő századot. Ugyanez, vagy hasonló elmondható Romániáról és az AUR-ról, Szerbiáról és a Szerb Haladó Pártról, Horvátországról és a Szociáldemokrata Pártról, Szlovéniáról és a Szlovén Demokrata Pártról, Ausztriáról és az FPÖ-ről, Csehországról és az ANO-ról, Szlovákiáról és az Irány-Szociáldemokráciáról is. A felsorolásból nem csak az tűnik ki, hogy mekkora ideológiai katyvasz a Fidesz szövetségi rendszere - a baltól a szélsőjobbig, az liberalizmustól a konzervativizmusig van benne minden, mint a búcsúban -, meg hogy nem a szuverenizmus jelenti a közös részhalmazt, hanem inkább a nyílt Putyin-barátság (kivéve Jansánál: ha őt is beleszámítjuk, akkor az egyetlen találkozási pont a korrupció). A legfeltűnőbb, hogy mennyire rövid távra szól, mennyire taktikai – minden stratégia nélkül – ez a barátkozás. Hogy ellenpont is legyen: Lengyelországgal egy 200 éves szövetséget dobott oda a magyar kormány az oroszok (ugyancsak 200 éve permanensen háborús ellenfeleink, forradalmaink eltiprói) pillanatnyi jóindulatáért. De hogy távolabb tekintsünk, azzal a Finnországgal is sikerült ugyanilyen okból, a NATO-csatlakozásuk pár hónapnyi, orosz érdekű elhúzása végett összeveszni, akik szintén a reformkor óta tekintettek ránk szinte testvérként, részben a nyelvi rokonság, részben a finn-orosz és a magyar-orosz relációk adta történelmi párhuzamok miatt.
Hosszú út vezetett idáig, amelynek során a magyar diplomácia nem csak a távlatos gondolkodást iktatta ki teljesen az eszköztárából, hanem a hivatásos diplomatákat is, Menczer Tamás-kaliberű, Orbán Viktor külpolitikának gondolt pillanatnyi szeszélyeit mindig habozás nélkül kiszolgáló figurákra cserélve őket. A NER legkártékonyabb minisztere címéért nagyon szoros versenyfutás zajlik, de az országunk külügyeit egyre inkább Moszkvából intéző Szijjártó Péter szilárdan őrzi posztját a reménybeli dobogósok között azzal, amit a magyar külkapcsolatokkal művelt. Beleértve természetesen a kereskedelmi kapcsolatokat is: utóbbi téren a legszerényebb számítások szerint is ezermilliárdokban mérhetőek a kártételei, ide számítva a raktárakban porosodó, használhatatlan kínai lélegeztetőgépek 300 milliárdját, meg a hazai gazdaságot ballasztként lehúzó ázsiai akkugyáraknak kifizetett 1500 milliárdot is. Alig egy évtizede van a hivatalában, de alighanem egy évszázad is kevés lesz annak a romhalmaznak az eltakarításához, ami utána marad.
Emlékeztetőül: abban, hogy a szocializmus idejére lefojtott, mégis gondosan megőrzött nacionalista indulatok helyett a józan ész és az együttműködés lett a vezérelv ebben az etnikailag meglehetősen komplex térségben, magyar kormányok sorának, és persze az EU-nak is több évtizedes munkája volt. Ezt a rengeteg igyekezetet és tapasztalatot kukázták Orbánék, amikor még csak nem is ideológiai, de egyszerűen pártalapra helyezték a kooperációt, pártbarátaikért nyíltan beavatkozva más országok belügyeibe, olykor a helyi magyar kisebbséggel szemben (kampánysegítség Ficónak és az FPÖ-nek – talán az AUR-nak is –, finanszírozás és média Jansának, menedék a megbukott cimboráknak, meg egy kis haveri kémkedés Putyin számára, ami évtizedekre megmérgezheti az amúgy is terhelt ukrán-magyar viszonyt).
Az egyetlen tanulság, hogy az országok jellemzően tovább élnek, mint a pártok, és ha tartós kapcsolatokat szeretnénk kovácsolni, akkor érdemesebb a népek közötti kulturális kötelékre építeni a múló pártszempontok helyett.
Tudjuk, hogy a magát nemzetinek nevező oldal választói számára eretnekül hangzik, de Orbán Viktor, sőt a Fidesz sem lesz örökké hatalmon, és Magyarországnak az ő távozásuk után is lesznek nemzeti érdekei. Szövetségesei viszont nem nagyon: ha történetesen valami háborúféle törne ki a régióban (amire amúgy ezerrel készül az összes érintett ország hatalmi elitje, beleértve a magyart is, azaz a lehetőség korántsem csupán elméleti), egyedül talán a szerbekre számíthatnánk – legalábbis papíron, mert a valóságban leginkább senkire.