Nem könnyű most fideszesnek lenni Erdélyben. A minap megütötte a fülem egy beszélgetés, amelyben egy Orbán-hívő elkeseredetten ecsetelte, hogy nem tudja, kire szavazzon. Mert az egyik mérlegben ott a szélsőjobboldali, magyargyűlölő, exfutballhuligán (George Simion), aki szerint az Európai Uniót „beteg elmék” vezetik, nekik köszönhetjük az inflációt és a szegénységet, ők találták ki a világjárványt. Könnyen lehet, hogy az ártatlan Oroszországot is ők vették rá fondorlatosan, hogy támadja meg a szomszédját. Attól sem retten vissza, hogy a háborús bűnöst, Ion Antonescut hősnek nevezze. A másikban viszont ott a másik rossz, mondja az aggódó ismerős, hiszen az meg Ukrajna-, vagyis háborúpárti (Nicușor Dan), genderfüggő, Brüsszel-mániás, akit ő leginkább a magyar momentumosokhoz hasonlít, aminél persze nincs lejjebb, és máris egy oktávval feljebb srófolja a hangját a gyűlölet és a harag.
Nehezen feloldható dilemma. Hiszen mindenki tudja, hogy ki Orbán politikai kedvence, ezt nyíltan ki is fejtette, és ki úgymond az ellenfele. Aki pedig vele szemben áll, az ellen a hívek körében nincs bocsánat. Pech, hogy ez a barát csak látszólag barát, hiszen a román szuverenitás és érdekek („a románok megérdemlik, hogy méltósággal éljenek a hazájukban”) nevében simán megfojtaná egy kanál vízben az ottani magyarságot. Csodálatos paradoxon: a gyűlöletre hallgatva („bárki, csak ne az a momentumos”) kellene szavazni arra, aki gyűlöl minket.
Kövér László mindent megtett, hogy elvegye annak az abszurditásnak az élét, amely évtizedes hagyományt és logikát rúgott fel: a mindenkori magyar kormány semmilyen formában nem támogat magyarellenes jelöltet Romániában. Azt sugallta, hogy Szlovákiához és Szerbiához hasonlóan szót fognak érteni menet közben a szélsőjobbos államfővel, ha megválasztják, az ő gyűlölete is csillapodik majd a közös politika akolmelegében. Amúgy meg persze érti a finnyáskodókat.
Nem tudom, van-e annál a cinizmusnál aljasabb, amely a politikai vakhitre alapozva már az elemi védelmi ösztönöket is el akarja hallgattatni azokban, akiket igazából mindig is feláldozhatónak vélt. Eleve a Fideszt az erdélyi közösségnek csak az a része érdekli, amelyiktől szavazatokat remél; ha ők valamiért meggondolnák magukat, és más pártok felé indulnának el, hamarabb mondana le róluk, mint bármelyik Simion. A NER minden gátlástalanságának és erkölcstelenségének ez az alapja, ezt exportálja már jó ideje a határokon túlra is. A politikai hűség pedig jutalommal jár: pénzzel, fegyverrel, paripával látja el az erdélyi helyőrségeket és helytartókat.
A Simion melletti kiállással ezt rúgta fel Orbán, teljesen nyilvánvalóvá téve, hogy az ő érdekei bármikor felülírják a hűbéri gondoskodás alapelvét: ha úgy látja jónak, beáldozza a jobbágyokat. Ha ez nem nyitja fel az erdélyi hívek szemét, akkor semmi sem fogja. Bár e tekintetben sincs sok illúzióm: az elmúlt évek során sokat gyengült az erdélyiek politikai immunrendszere. Már nem nagyon képesek beazonosítani azt, ami a létüket alapjaiban fenyegeti.