Le nem írt mondat hibát nem tartalmaz, harsogott főnököm, és lendületesen kihúzott egy bekezdést szerény fogalmazványomból. Viszont a ki nem mondott mondatok megbetegítenek, így megosztok par gondolatot az olvasóval.
A Tisza előtti ellenzék (mínusz Mi Hazánk) gyalázatos összefogás-történetet írt. És szemben MZP tétova káoszával, Magyar Péter hatalmas sikertörténetet produkált. Az „óbaloldal” elleni fellépés két hatást fejtett ki: megsokszorozta a Tisza választói táborát, egyidejűleg megállította néhány régi párt teljes összeomlását. Az MSZP és a Párbeszéd letűnőfélben van, a DK a parlamenti minimum szintjén stabilizálja önmagát.
A Kutyák más eset. Stabil, mondhatni alkati szavazótáboruk mellett sokan csatlakoztak hozzájuk a helyi fellépés, a jó ügyek képviselete, a korrupció megtagadása, anyagi szerénységük miatt. S bár a saját életükben viszolyognának a szakadt külsejű csávótól, azt mégis sokan elismerik: érvényes világnézete van, biztos kézzel igazgat egy kerületet, és okosan kommunikál. A Kutyák érzékelhető népszerűsége is az „óbaloldal” kudarcának a terméke, és most úgy tűnik, hogy a Kutyák maguk is némi menedéket nyújthatnak a régi ellenzéktől elfordult, a Tiszához kissé bizonytalanul csatlakozott, talán nem olyan jelentős szavazói rétegnek.
A Tisza eddigi története igazolja Magyar Péter stratégiai irányvonalát a tömegbázis kiépítésével kapcsolatban. Ő az Orbán elleni ellenállás élő szimbóluma, nem Gyurcsány Ferenc. Orbán maga is így látja, durva fellépése erre utal. Közben a politikusi közbeszéd bőségesen merít abból a narratívából, amely a vezérrel azonosítja a mögöttes szavazói tömeget. Igaz ez a NER-re, amely Orbán nélkül egyáltalán nem tud ugyanaz lenni, és igaz ez a DK-ra is. A narratíva azonban önfertőző, legtöbbször a vezérek maguk is elhiszik, ami persze hibátlan politikai teljesítmény esetében csak kisebb probléma, annak hiányában viszont életveszélyes.
Az elmúlt évtizedek folyamataihoz képest Magyar Péter (a Tisza) sikeres pályát futott be. Lassan eléri azt a szintet, amit a Fidesz (Orbán Viktor) 1993-ban, de talán nem omlik össze. A mai előrejelzések szerint beállíthatja Horn Gyula 1994-es választási rekordját, csakhogy ő most úgy gondolja, nincs szüksége fárasztó szépészeti koalíciókra, mint amilyen annak idején az MSZP-SZDSZ koalíció volt.
Magyar Péter a Fideszben szocializálódott (az MSZP is releváns példa), számára tehát elég nyilvánvaló, hogy a politikusok összefogásának súlyos ára van, és a megállapodásokat ritkán tartják be. És a siker egyetlen mércéje, meddig sikerül a székben maradni. Évtizedes politikai karriereket láttunk, de az önkormányzatok kivételével nemigen tudjuk megmondani, mit csináltak (pár vezért kivéve). Jó húsz éve aranyeső hullik ránk, mégsincs hivatalban egyetlen Podmaniczky Frigyes, Eötvös Károly, Baross Gábor, Klebelsberg Kunó vagy akár a súlyosan hibázó Johan Béla. Álmok vannak, de a forrás és a valóság egyelőre azoké, akik elbuktatják a terveket.
Jó érzés lesz megbuktatni a NER-t, összezúzni ezt a képtelen világot, amelyben semmi sem olyan, mint a valóságban. De aztán jön a másnap, és ha a fenti urak emlékéhez kapcsolódunk, – a romeltakarítást követően - a lényeghez az országépítés is hozzátartozik.
A tennivalókat világnézeti és szakpolitikai csoportokba osztom. A Tiszának egyértelmű világnézetet és magatartási kódexet kell megformulázni az ország pozíciójával kapcsolatban, a piacgazdaság morális alapjairól, az állami intézményrendszer működéséről. Az államot alapvetően azért tartjuk fenn, hogy –sok más mellett - egy civilizatorikus minimumot produkáljon, ami felöleli a jogrendszert, az állami intézményrendszert, beleértve a modern szociális ellátórendszereket, a közegészségügyet, a közoktatást, a közlekedést. Mindez azonban magától vagy egy erősen megragadott mikrofontól nem alakul ki.
Vagyis ha nincsenek élő viták, nem készülnek iratok, elemzések és javaslatok, akkor egy fölényes győzelem után is legfeljebb ugyanaz a kommunikációs csomagolású, silány eredményt hozó szakpolitizálás folyik, ami az elmúlt három évtizedet jellemezte. Kátyú és lehulló vakolat, tömeges kivándorlás, semmit sem hozó akkumulátorgyártás. Az állapotok a NER idején súlyosbodtak, holott ekkor volt igazán pénz. De azért ne csapjuk be magunkat, mindez nemcsak a NER kudarca, hanem a magyar elit kormányzati kultúrájának a csődje.
A Tisza tehát jól teszi, ha gondolkodó köröket hoz létre, vagy legalábbis ilyenekben vesz részt, például az egészségügy, az oktatás, az önkormányzatiság és még rengeteg más terület ügyében, a kultúrát és a gazdaságot nem is említve. Érteni vélem a kétharmad mítoszát, bár meggyőződésem szerint azért kell kétharmadot szerezni, hogy megszüntessük ennek bornírt alkotmányos puccsnak a lehetőségét. Ideje szóba állni azokkal a szakértői körökkel, amelyek maguk is szívesen segítenek az ország rendbetételében. Ők nem az óbaloldal, nem is az új jobboldal, hanem (jó esetben) egy érvényes szakpolitikai tudás képviselői. Ezt egészen biztosan javasolhatom.
A Kutyákra meg visszatérünk pár hónap múlva.
A szerző közgazdász.
A Tisza előtti ellenzék (mínusz Mi Hazánk) gyalázatos összefogás-történetet írt. És szemben MZP tétova káoszával, Magyar Péter hatalmas sikertörténetet produkált. Az „óbaloldal” elleni fellépés két hatást fejtett ki: megsokszorozta a Tisza választói táborát, egyidejűleg megállította néhány régi párt teljes összeomlását. Az MSZP és a Párbeszéd letűnőfélben van, a DK a parlamenti minimum szintjén stabilizálja önmagát.
A Kutyák más eset. Stabil, mondhatni alkati szavazótáboruk mellett sokan csatlakoztak hozzájuk a helyi fellépés, a jó ügyek képviselete, a korrupció megtagadása, anyagi szerénységük miatt. S bár a saját életükben viszolyognának a szakadt külsejű csávótól, azt mégis sokan elismerik: érvényes világnézete van, biztos kézzel igazgat egy kerületet, és okosan kommunikál. A Kutyák érzékelhető népszerűsége is az „óbaloldal” kudarcának a terméke, és most úgy tűnik, hogy a Kutyák maguk is némi menedéket nyújthatnak a régi ellenzéktől elfordult, a Tiszához kissé bizonytalanul csatlakozott, talán nem olyan jelentős szavazói rétegnek.
A Tisza eddigi története igazolja Magyar Péter stratégiai irányvonalát a tömegbázis kiépítésével kapcsolatban. Ő az Orbán elleni ellenállás élő szimbóluma, nem Gyurcsány Ferenc. Orbán maga is így látja, durva fellépése erre utal. Közben a politikusi közbeszéd bőségesen merít abból a narratívából, amely a vezérrel azonosítja a mögöttes szavazói tömeget. Igaz ez a NER-re, amely Orbán nélkül egyáltalán nem tud ugyanaz lenni, és igaz ez a DK-ra is. A narratíva azonban önfertőző, legtöbbször a vezérek maguk is elhiszik, ami persze hibátlan politikai teljesítmény esetében csak kisebb probléma, annak hiányában viszont életveszélyes.
Az elmúlt évtizedek folyamataihoz képest Magyar Péter (a Tisza) sikeres pályát futott be. Lassan eléri azt a szintet, amit a Fidesz (Orbán Viktor) 1993-ban, de talán nem omlik össze. A mai előrejelzések szerint beállíthatja Horn Gyula 1994-es választási rekordját, csakhogy ő most úgy gondolja, nincs szüksége fárasztó szépészeti koalíciókra, mint amilyen annak idején az MSZP-SZDSZ koalíció volt.
Magyar Péter a Fideszben szocializálódott (az MSZP is releváns példa), számára tehát elég nyilvánvaló, hogy a politikusok összefogásának súlyos ára van, és a megállapodásokat ritkán tartják be. És a siker egyetlen mércéje, meddig sikerül a székben maradni. Évtizedes politikai karriereket láttunk, de az önkormányzatok kivételével nemigen tudjuk megmondani, mit csináltak (pár vezért kivéve). Jó húsz éve aranyeső hullik ránk, mégsincs hivatalban egyetlen Podmaniczky Frigyes, Eötvös Károly, Baross Gábor, Klebelsberg Kunó vagy akár a súlyosan hibázó Johan Béla. Álmok vannak, de a forrás és a valóság egyelőre azoké, akik elbuktatják a terveket.
Jó érzés lesz megbuktatni a NER-t, összezúzni ezt a képtelen világot, amelyben semmi sem olyan, mint a valóságban. De aztán jön a másnap, és ha a fenti urak emlékéhez kapcsolódunk, – a romeltakarítást követően - a lényeghez az országépítés is hozzátartozik.
A tennivalókat világnézeti és szakpolitikai csoportokba osztom. A Tiszának egyértelmű világnézetet és magatartási kódexet kell megformulázni az ország pozíciójával kapcsolatban, a piacgazdaság morális alapjairól, az állami intézményrendszer működéséről. Az államot alapvetően azért tartjuk fenn, hogy –sok más mellett - egy civilizatorikus minimumot produkáljon, ami felöleli a jogrendszert, az állami intézményrendszert, beleértve a modern szociális ellátórendszereket, a közegészségügyet, a közoktatást, a közlekedést. Mindez azonban magától vagy egy erősen megragadott mikrofontól nem alakul ki.
Vagyis ha nincsenek élő viták, nem készülnek iratok, elemzések és javaslatok, akkor egy fölényes győzelem után is legfeljebb ugyanaz a kommunikációs csomagolású, silány eredményt hozó szakpolitizálás folyik, ami az elmúlt három évtizedet jellemezte. Kátyú és lehulló vakolat, tömeges kivándorlás, semmit sem hozó akkumulátorgyártás. Az állapotok a NER idején súlyosbodtak, holott ekkor volt igazán pénz. De azért ne csapjuk be magunkat, mindez nemcsak a NER kudarca, hanem a magyar elit kormányzati kultúrájának a csődje.
A Tisza tehát jól teszi, ha gondolkodó köröket hoz létre, vagy legalábbis ilyenekben vesz részt, például az egészségügy, az oktatás, az önkormányzatiság és még rengeteg más terület ügyében, a kultúrát és a gazdaságot nem is említve. Érteni vélem a kétharmad mítoszát, bár meggyőződésem szerint azért kell kétharmadot szerezni, hogy megszüntessük ennek bornírt alkotmányos puccsnak a lehetőségét. Ideje szóba állni azokkal a szakértői körökkel, amelyek maguk is szívesen segítenek az ország rendbetételében. Ők nem az óbaloldal, nem is az új jobboldal, hanem (jó esetben) egy érvényes szakpolitikai tudás képviselői. Ezt egészen biztosan javasolhatom.
A Kutyákra meg visszatérünk pár hónap múlva.
A szerző közgazdász.
