Linzben az idei Crossing Europe filmfesztivál egyik napja május elsejére esett. Különös volt látni, ahogy a város dolgozói felvonulnak a főutcán. A közlekedésiek előtt egy villamos halad, fúvószenekar diktálja a ritmust. A központi téren pedig összegyűlés, beszédek. Igen, ez a nap nem egyszerű majális. Fel lehet ma is vállalni, hogy a munka ünnepe. Amelyen az emberek megmutatják magukat, demonstrálják, hogy ők is léteznek, itt vannak, nélkülük nem megy.
Ma már egy kisebb filmfesztivál is hasonló ünnep.
Ma már egy kisebb filmfesztivál is hasonló ünnep.
Hogy a mainstreamcsúcsok, hosszú vörös szőnyegek mögött ott egy népes alkotói közeg, amely szerényebb anyagi feltételek között rengeteg próbálkozással, hol csikorogva, hol rátalálva valamilyen lendítőerőre, biztosítja a filmkultúra folyamatos mozgását, a nagy tehetségek kiemelkedését.
Ennek megfelelően a linzi mustra sem harsány, hivalkodó rendezvény, hanem hangulatos szakmai-művészeti felvonulás és demonstráció a város vetítőhelyein.
A Crossing Europe játékfilmes versenyprogramja – amely ha nem is feltétlenül debütáló, de erre a pályára nemrég belépő rendezők munkáiból válogat – az idén meglepő tematikai egységet mutatott. Nem tudni, mennyi volt ebben a tudatosság a szervezők részéről, mindenesetre a nemzedéki problematika uralta a mezőnyt. Három film középpontjában a szülők elgyászolása állt. Közülük a bolgár Szélcsend (Bezvetrie), Pavel G. Vesznakov alkotása emelkedett ki. Külön érdekessége, hogy az apja halála és családi házuk eladása miatt külföldről hazatérő hőst egy népszerű rapper, Ognyan Pavlov alakítja. Teljesen idegenül mozog már az otthoni patriarchális közegben, de a sok kötelező találkozás mégis segít számára jobban megérteni ezt a világot, felfedezni benne saját gyökereit. Csendes, távolságtartó szembesülés ez, nem a „hova tartozom”, hanem a „honnan jöttem” tartományában mozog. A sötétségben felgyulladó, gyenge lámpafények világos foltjaiban.
Az apa-fiú kapcsolat érdekes variánsát nyújtotta a különdíjat kapott holland film, A hal három napja (Drie dagen vis). Peter Hoogendoorn művében az apa szokásos évi, háromnapos hazalátogatását kísérhetjük nyomon. Portugáliából érkezik Hollandiába, talán utoljára, mert súlyos beteg. Mamlasz, helyét nem találó fiával járják a várost, az ismerősöket. A küzdelmet vállaló élet ereje és a bizonytalanságba süppedés elégedetlensége érdekes párost alkot sok humoros és fájdalmas pillanattal, kerülve a lelkizést. A hasonló ellentétek, ütközések hiányoztak azokból a filmekből, amelyek a mai fiatal nemzedékről szóltak. Az elveszettségérzés elnagyoltan, ismert toposzok mentén jelent meg bennük, vagy fókusz nélkül dokumentáltak élethelyzetet, mint a mezőgazdasági munkát választó lányok világát bemutató Égett tej (Milch ins Feuer, rendező: Justine Bauer). Érdekes, stilizáltan irodalmias szerkezetével érdemelt figyelmet és elismerést a szerb Mikor megcsörrent a telefon (Kada je zazvonio telefon, rendező: Iva Radivojević), amely a délszláv háborúba csöppent generáció sorsfordulóját érzékelteti.
Sajnos sok munkát jellemzett az elnagyoltság. Mintha az alkotókat nem az mozgatta volna, hogy elmerüljenek témájukban, hanem csupán a bejelentkezés: én is itt vagyok, rendező vagyok, tudok filmet csinálni. Így aztán nem volt vitás, hogy a fődíjat az a mű nyeri, amely felvállalja az összetett, kidolgozott filmes ábrázolást, és eltér a mezőnyt uraló tematikától. Ez szinte komoly versenytárs nélkül a román Az új év, amely sosem jött el (Anul nou care n-a fost) volt. Bogdan Mureşanu munkája a Ceauşescu-rendszer bukása előtti napokba repít.
Enyhén szólva nem először a mai román filmművészetben.
Fel is használ az elődöktől jellegzetes eszközöket, a tragikus abszurd szemléletmódját. Újdonsága az időszak több szálon futó bemutatása, amelyek összhangzása az eddigi alkotásoknál öblösebb, plasztikusabb hatást kelt. Feszült bizonytalanság rezeg minden rétegben, sorsban, hiszen mintha küszöbön lenne a változás (ami egyesek számára katasztrófával fenyeget), de még senki sem mer hinni benne, és inkább az eddigi szabályok szerint viselkedne. Különös, drámai meghasonlottság ez, amely fájdalmas nevetésre késztető szituációkat teremt.
És ha a beszámoló elején kiemeltem a jelenlét hangsúlyozását, ennek egyik legmeghatóbb, művészi erejű élményét az információs program egyik filmje jelentette. A Restitúcióval (Restitucija, ili, San i java stare garde) ismét hírt adott magáról Želimir Žilnik, a hatvanas-hetvenes évek jugoszláv új hullámának, alternatív irányának legendás alakja. A rendező, akit egész pályafutásán szociális érzékenysége hajtott, s akár egy mobiltelefon mögé is odaállt, hogy meghatározó társadalmi jelenségekről tudósítson, ezúttal egy meglepően letisztult, visszafogott formában elmesélt történetet kínált a nézőknek. Egy idős, leginkább már az elmúlásra készülő, külföldre került jazz-zenész utazik haza Szerbiába, miután visszaítélik neki apja államosított birtokát, házát. Derűsen fogadja a fejleményt, számára ez már apróság, más dimenzióban látja utolsó éveit. A „fiatalabb” rokonság és a helyi vállalkozók viszont küzdenek saját, vélt jogosultságaikért. Hősünk nagyvonalúsága, nyíltsága, minden újabb napot tisztelő életöröme azonban felülkerekedik a közeg provincialitásán. A film az egykori új hullámok, a modernizmus meghatóan játékos (reméljük, nem utolsó) búcsúja.
