Egyik kedves barátomnak nemrégiben hunyt el édesanyja, aki utolsó hónapjait egy bentlakásos nyugdíjas otthonban töltötte, itt érte a halál. Fia túlesett az ilyenkor elmaradhatatlan ügyintézésen, megszervezte a temetést, majd a szülői ingatlannal kapcsolatos gondok szakadtak a nyakába. Az apa elvesztése óta édesanyja hosszú ideje egyedül lakott házában, ahol egy élet megszámlálhatatlan kellékei gyűltek össze. Ruhák, kabátok, ágyneműk, terítők, festmények, szobadíszek, bútorok, szőnyegek, edények, étkészleteket és nem kevés könyv.
Barátom egy ideig nem tudta, mit kezdjen a házzal: eladja vagy bérlőt keressen rá. Nehezítette helyzetét, hogy a ház nem egy nagyvárosban található, ahol a magas bérleti díj miatt aligha volna kérdéses, hogy a ház eladása észszerűtlen döntés lenne. Az azonban világos volt, hogy akár így, akár úgy dönt, anyja házából a használati tárgyak jelentős részét ki kell pakolnia. Ekkor hívott el, nézzek körül. Kérdezte, ismerek-e régiségkereskedők, antikváriust, használt bútorral foglalkozó szakembert. Ilyesmiben nem tudtam segíteni. Végül arra buzdított, válogassak a könyvek közül. Elsőként A Világirodalom Remekei-sorozatot böngésztem, ám hamar beláttam, ezek jelentős része megvan, mellette könyvtáram fejlesztésében eljutottam arra a pontra, ahol egyre nagyobb nehézséget jelent az új szerzemények elhelyezése. Ivo Andrić Híd a Drinán című regényének azonban nem tudtam ellenállni. Még a világirodalmi szigorlatom előtt olvastam, szlavisztikával is foglalkozó professzorunk nem kizárólag a kötelező olvasmányjegyzék részévé tette a délszláv (leginkább szerb) író nagyprózáját, de megkövetelte, hogy elolvassuk. Tudtuk, ezt az elvárást nem lehet félvállról venni.
Kevés olyan meglepetésszerű, kellemes olvasmányélménnyel ajándékozott meg az élet, mint a Híd a Drinán. Hiába tudtam, hogy Andrić ezért a művéért irodalmi Nobel-díjat kapott, fenntartásokkal kezdtem el olvasni a szegedi Móra Múzeum előtti parkban, hallgatva közben a szökőkutak csobogását.
Fenntartásaim az ötödik oldalig sem tartottak, a történet beszippantott. Időn és téren kívül kerültem. Órákkal később döbbentem rá, hogy még mindig a park egyik padján ülök, miközben száz oldalon is túl voltam. Sokszor mondjuk, hogy egy-egy könyv letehetetlen. A Híd a Drinán valóban ilyen.
Ahogyan kezembe vettem barátom édesanyjának házában a regény keményborítós, szürke vászonkötésű kiadását, tudtam, ha mást nem is, ezt magammal viszem. Már ott belelapoztam, azon tűnődtem, vajon mikor lesz időm újra elolvasni. Talán nyáron, de ez is olyan bizonytalanul visszhangzott bennem. Barátom mondata törte meg a csendet: „Apám egyik legkedvesebb könyve volt, többször elolvasta.” Tehát nem csak szobadísz volt.
Ahogy a kötet végére lapoztam, szemem megakadt a kiadott példányszámon: 139 250. Ma egy kortárs magyar regényt háromezer példányban adnak ki. Sikernek számít, ha ennyi elfogy. A fenti számot ehhez is lehet mérni, a könyvkiadás és az olvasási szokások jelentős különbözősége ellenére is.