Akinek az élete „film, színház, muzsika” (ez régen egy hetilap volt), a Visszhangnak arról mesélt, hogyan kezdett bele hetedik évtizede tartó pályája során a különböző műfajokba, és mit tett azért, hogy azok közötti barangolása során a siker valahogy az útitársa maradhasson.
Film
Elsőként Rózsa János, az Objektív Filmstúdió vezetője kérdezte az akkor negyvenhét éves művészt, hogy miért nem készít mozifilmet. Ő az igazsághoz híven azt felelte, hogy azért, mert még senki sem kérte fel rá. Viszont, hogy filmet rendezzen, tízéves korától volt a szíve leghőbb vágya.
„Beszélgettünk, hazamentem, és pont aznap jött hozzánk egy barátunk vendégségbe, aki elmesélte a válásuk történetét. Beindult a fantáziám, és a történetet ide-oda csűrve-csavarva, plusz karmesterséget imitálva a szerepembe, megrendeztem az első nagyjátékfilmemet, a Sztracsatellát. Ámde nem ez volt az első filmkészítési folyamat, amiben részt vettem, mert nagyon fiatalon már készítettem amatőr filmet, később televíziójátékokat. Edelényi János barátommal az iskola után nem a másnapi leckével foglalkoztunk, hanem délutánonként arról beszélgettünk, hogy filmeket kéne készítenünk. Kitaláltuk, honnan szerzünk néhány lámpát, kitől kérünk kölcsön kamerát, meg azt is, hogy miből vásárolunk majd az Ofotértban nyolc-, később tizenhat milliméteres filmet. Furfangokra is képesek voltunk ám a filmkészítési mániánk érdekében.
Tizenhét éves lehettem, bementünk Szinetár Miklóshoz, aki akkoriban a televízió elnökhelyettese volt, és a Ki mit tud?-os koromból ismert. Azt mondtuk: szeretnénk a televízió KISZ Filmstúdiójában egy játékfilmet forgatni! Sikerült Szinetárt valahogy rádumálnunk, és már másnap stábot gründoltunk.
És valóban megcsináltuk! Így született az Időváltozás című tévéfilm szinte teljesen ingyen, a Televízió eszközeivel, meg korunkbeli tévés haverjainkkal. Kicsit lopkodtunk ezt-azt, de beleadtuk a saját dolgainkat is, és végül lett belőle egy film. Elég jó volt, többször lement a tévében.Az a legérdekesebb az egészben, hogy a Magyar Televíziónak egyáltalán nem volt KISZ Filmstúdiója! Ezt mi találtuk ki akkor, amikor a Szinetárhoz mentünk. Nagyon helyes ember, szeretett minket, mi is őt. Később Edelényi az ő osztályába járt a főiskolán, engem meg 1975-ben a Vígszínházban, a Szent Johannában rendezett. Szóval, mi az Időváltozás-kópiát is elloptuk, őrizgettem a Fürst Sándor utcában, a szekrény tetején. Harminc évvel később kivettem a dobozból egy darabokra hullott, szétmállott, összegabalyodott, fekete, nyúlós masszát (egy beázás miatt – a szerző). De nem csak azt az egy filmet készítettük, forgattunk például korábban egy Mi lesz? című kisfilmet, amivel a XIII. Országos Amatőrfilm-fesztivál fődíját nyertük meg 1965-ben. Ez a film megmaradt az utókornak, az archívumban megvan.Mostanában nincs olyan nagy vágy bennem a filmkészítésre, nagyon elvitt a színház, sokszor van így, amikor nagyon sokat játszom és próbálok. Ez nagy erőket kíván és mozgósít, hisz elsősorban a Vígszínház tagja vagyok. Azért, mert csináltam filmeket, hát… Eredetileg az szerettem volna lenni. Filmes. De már hatvan éve színész vagyok, megszoktam, szeretem, ám azért néha kikacsintok a szerelem, a filmezés felé. Játékból mondogattam, hogy én amerikai filmszínész szeretnék lenni, mert ott az emberek, ha este bekapcsolják a televíziót vagy elmennek moziba, akkor biztosan milliós nagyságrendben nézik Al Pacinót. Engem meg, ha a Vígszínházat vesszük, akkor ezren, ha a Pestit, akkor ötszázan, az Orlai Produkcióban se többen.”
„Én nem megyek moziba többé, bár nélküle nem élhetek.”
(Dusán szövege Kernnek.)
Színház
Amikor tizennyolc éves volt, a Színművészeti Főiskolán nem indult rendezői szak, jelentkezett színésznek. Az a Várkonyi Zoltán indított osztályt, aki zsűritagként már ismerte őt és kvalitásait a 1962-es Ki mit tud?-ból, amit barátjával, Pintér Gáborral második helyen abszolvált. Egy asztali lámpa volt a díjuk.
„Elkezdtem színészetet tanulni, de előtte már kigondoltam, hogy majd átmegyek a rendezői szakra. Ám amikor 1970-ben átmehettem volna Herskó János rendező osztályába (aki a film főtanszak vezetője is volt), na, ő pont akkor disszidált. Nagy izgalom volt a filmszakmában emiatt, és nagy veszteség is volt, mert nagyon tudott tanítani, és amúgy is egy érdekes pasi volt. Ráadásul valami olyan szabályt hoztak akkor, hogy nem is engedték az átjelentkezést. ’70-ben, amikor végeztem, Várkonyi szerződtetett a Vígszínházhoz, bár azt mondta, egy darabig még nem fogok nagy szerepeket kapni. Jó, boldog voltam azért. Valahogy megszerettem a színészetet a főiskolán, így nem lettem filmrendező, hanem színész, aki olykor rendez is.
Velem az alkatom miatt az első években előszeretettel játszattak fiúszerepeket. A legelső ilyen szerepemet még a főiskolás évek előtt kaptam, ’65-ben, és már akkor a Vígszínházban. Arthur Miller Közjáték Vichyben című darabjához kerestek fiatal, a szerep szerint tizenhat éves kamasz fiút. Azért esett rám a választás, mert a főiskolások idősebbnek néztek ki, a gyerekszínészek meg fiatalabbnak.
Ennek bizony tizenhat éves fiúnak kellett lenni. A színház szinte összes férfiszínésze játszott a legendás előadásban – inkluzíve Latinovits. Marton László, aki meg Várkonyi asszisztense volt a főiskolán, szintén a Víghez szerződött, és ’73-ban megrendezte Déry Tibor kisregényének musicalváltozatát, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról címűt. Nekem is szerepet osztott benne, és mivel olvastam a könyvet, ami tetszett, nagyon örültem. Bejött Várkonyi jóslata, tulajdonképpen három év türelmi idő után végre játszhattam egy jó epizódszerepet. ’75-ben kitalálta Marton, hogy írjunk egy darabot a korosztályunkról, legyen az a címe, hogy Harmincéves vagyok. Annak a megírásában már aktívan részt vettem, és játszottam is benne. Beindult a szekér. Lassan megtaláltak a komolyabb szerepek is. Idén lesz 55 éve, hogy társulati tag vagyok. Jelenleg kilenc darabban játszom, a Vígben ötöt, az Orlai Produkciónál hármat és a Játékszínben egyet. A legkedvesebb előadásaim talán az Apa a Pestiben, és a játékszínbeli A vád tanúja.
„Mélyen tisztelt publikum, kéretik egy kis csend. Ki nem szökött meg eddig, most már maradjon is bent!”
(Presser Gábor – Sztevanovity Dusán: Egyedül nem megy, duett Garas Dezsővel)
Muzsika
Kern Andrást mindig vonzotta a karmesterek látványának világa, de zenével komolyan, hivatásszerűen sosem akart foglalkozni. A klasszikus zene hallgatása a gyerekkorára volt jellemző.
„Apám zenerajongóként nagyon szeretett bizonyos műveket, de nekünk nem volt lemezjátszónk, csak bakelitjeink, azok egyike Beethoven hegedűversenye volt. A szomszédunknak viszont volt lejátszója, és mivel Lóránt bácsi is szerette a komolyzenét, ezért mi időnként, nagyjából kéthavonta átmentünk hozzájuk a lemezzel, és közösen meghallgattuk. Öt-hatévestől kamaszkoromig ez volt a program, majdnem mindig a Beethoven-hegedűverseny! Olyannyira megtanultam, hogy el tudom fütyülni szinte az egészet. A Sztracsatellában ebből az élményből született a Rádiózenekart vezénylő karmester története. A zene másképpen van jelen az életemben, mégpedig éneklés és dalszövegírás formájában. Hat nagylemezem jelent meg.”
„S keresgetem a hangulathoz illő harmóniát. / Senki sem figyel, én akár mellé is üthetek, / Tudják, hogy nem tudok, és mégis Mozartot rendelnek.”
(Azt hisszük, ez Presser – a Kern.)
Televízió
Az azóta már elhunyt főszerkesztő, Ónodi György felhívta a színészt, hogy van egy ajánlata számára. Találkoztak is egy presszóban, ahol Ónodi megkérdezte tőle, részt venne-e a Heti hetesben. Kern azt felelte, hogy talán…, de őt a politika nem annyira érdekli.
„Akkor már láttam néhány adást, Ónodi azt mondta, nem feltétlenül kell politikai kérdésekben megnyilvánulnom, ezért végül rábólintottam.
Kitaláltam, hogy írok valamit, mert az íráskészségem talán jó. Az első írás olyan lett, mintha egy levélből kiragadott részlet lenne. Ebből született az ötlet, hogy »elfogtunk egy levelet«, mielőtt az a címzetthez odaért. Ez megmaradt szlogennek.
Azokban a levelekben nagyrészt az abszurditásra való hajlamomat sikerült talán megmutatnom. Kerestem az olyan híreket, amikből az elképzelésemhez hű történetet tudtam keríteni, azokat megírtam, és felolvastam. Könyv is született belőle. A politika meg? Régen egyáltalán nem értettem a politikához, nem is foglalkoztatott. Egyszer azt kérdezte tőlem Lukács Sanyi barátom, hogy tudod, ki a te minisztered? A művelődésügyi. Nem tudtam. Nem érdekelt. Egészen más dolgokkal foglalkoztam, az abbeli odafigyelésemet, érdeklődésemet a Heti hetes kezdeményezte.
„Most hosszú a póráz, de kicsi a tár / és ugatni lehet, sőt kell is már.”
(Dusán)
A jövő zenéje
A Vígszínház igazgatója, Rudolf Péter nemrég felkérte a művészt, hogy csináljon egy stand-upnak nevezett estet. Még nem döntötték el, hogy hol lenne, először talán a Víg Szalonban, azután, ha a közönség elég érdekesnek tartja, a terveik szerint mehetne tovább a Pesti Színházban.
„Ez csak alapértelmezésében lesz stand-up – és nem comedy –, nem kell nagyon humorosnak lennie, inkább olyasminek, amit Amerikában csinálnak a színészek, amikor kiállnak a színpadra, beszélnek a pályájukról és önmagukról, egy-másfél órát a közönség előtt. Ez elmondva nagyon egyszerű dolognak tűnhet, de még meg kell írni a szöveget, vagy legalább eljutni a vázlatáig. Ki kell találnom, mi mentén szóljon… Mindenféle eszközöket használhatunk, bejátszásokat: filmrészletek, dalok, humoreszkek, az a lényeg, hogy életem történeteiből legyen egy csokornyi, ami remélhetőleg érdekli az embereket. Az a nagy kérdés, mitől lesz ez vajon jó. Talán majd Valló Péter rendező barátom segít… Az első mondat még rendben; de mi legyen a második? Eredetinek, harapósnak, érdekesnek, felkavarónak vagy fájdalmasnak, viccesnek kell lennie, hogy első pillanatban eltalálja a közönséget. Ez lesz tán a következő feladatom, most ez foglalkoztat.
Elképzelem, de nem tudom, hogy egy száz év múlva kiásott időkapszulában mit olvashatna az utókor Kern Andrásról. Valószínűleg semmit… Ezért nem tudom megírni azt a bizonyos második mondatot.
Hogy mi marad fenn rólunk, mi marad meg a játékunkból? Nem tudhatjuk. A Ma este gyilkolunk forgatásán azt mondta a Bálint Andris, aki az orvost játszotta, hogy a filmezésnél néha annyit kell várni, hogy már olvasni kéne az embernek, nem lehet csak ülni és nézelődni fél napokat. Csupán azért nem hozok könyvet, folytatta, mert akkor pont olyan lennék, mint a Gábor Miklós. Mert ő olvasott, ha bárhol szünete volt. Valaki a stábból megkérdezte, ki az a Gábor Miklós. Szomorú? Az. De ha valami, akkor a színművészet valóban mulandó, a pillanat művészete, ez nem csak közhely. A varázslat akkor és ott születik meg a színpadon, héttől tízig tart – néha fél tizenkettőig, mint Gábor Miklós Hamletje, amit tizenháromszor láttam, őrületes volt –, de bizony idővel…”
„Az élet kaland, itt ezen a helyen, de maradok, mert kalandvágy tombol bennem, Pesten születtem, mikor senki sem vállalta helyettem.”
(Dusán szövegét ide idézte: a riport szerzője.)
