Habemus Papam! Nanni Moretti dramedyjében, a Van pápánk!-ban Michel Piccoli 85 évesen alakította Melville bíborost, aki megrettent attól, hogy katolikus egyházfővé választották. Gloria Stuart 86 évesen játszotta el az idős Rose szerepét James Cameron 1997-es Titanicjában, amiért Oscarra is jelölték. Christopher Plummer 89 évesen állt kamera elé a Megkésett kitüntetés főszereplőjeként, 82 volt, mikor Oscar-díjat kapott a Kezdők mellékszerepéért. Sir Anthony Hopkins 83 évesen nyert Oscart Az apa főszerepének alakításáért. Clint Eastwood a Cry Macho főhősének karakterét 91 évesen öltötte magára, a tavaly bemutatott Kettes számú esküdtet 94 évesen rendezte. Mészáros Márta 86 volt, mikor elkészítette az Aurora Borealist, Manoel de Oliveira a Gebo és az árnyékot 104 éves korában forgatta.
A mozi világa sok olyan idős alkotót és színészt ismer, aki a nézőket kiváló filmekkel kényezteti, az idős kor nem feltétlenül jár együtt a szellemi hanyatlással – még ha olykor a „pimasz unokák” ezt is hiszik –, az alkotás nem korhatáros. Persze más művészeti ágakban is találni sok példát arra, hogy egy idős művész teljesítménye éppúgy figyelemre méltó, mint korábban: amikor például Menahem Pressler zongoraművész 90 évesen a Müpában, 94 évesen a Zeneakadémián koncertezett, a valódi zeneértők nem csodát látni, hanem csodát hallgatni gyűltek össze. A művészettörténet-írás ma már természetesnek veszi, hogy a 87 éves Maurer Dóra aktív művész, evidens, hogy a szép kort megérő Reigl Judit, vagy Vera Molnar is az élete végéig alkotott – ám ez a képzőművészet területén mégsem annyira magától értetődő. Amikor a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Műtárgy-Felügyeleti irodája 2009-ben védetté nyilvánította Bernáth Aurél falképeit az Erkel Színházban, a szakértői vélemény – biztos, ami biztos – hangsúlyozta: kétségtelen, hogy a két falképet egy idős mester alkotta – Bernáth akkor már életének hetvenkilencedik évét taposta –, ám egyikük sem olyan „őszike”, aminek az elvesztésébe bele lehetne nyugodni.
„A művészettörténet-írás mindig kedvelte a korszakokban való gondolkodást, akár különböző alkotói periódusokról, akár az európai művészetben egymást követő stílusirányzatokról volt szó. Ugyanakkor mindig sokkal nagyobb figyelmet fordított az alkotók kezdeti éveire – a művészeket érő első hatásokra és a művészi identitásukat formáló tényezőkre –, és egészen a közelmúltig alig vizsgálta, hogy miként zárul egy-egy alkotói pályafutás. Az időskor művészete sokáig tabunak számított, és vagy az érett korszakot követő hanyatlásként értelmezték, vagy bemutatása elmaradt, mert nem volt markánsan beilleszthető a pályaképbe. Ez a felfogás szélesebb társadalmi szinten is megmutatkozott, hiszen a modern, nyugati, urbanizált társadalmak a fiatalokat ruházták fel érzelmi kiváltságokkal és a fiatalságot tartották (tartják) nagyobb értéknek” – olvasható a Szépművészeti Múzeum új kiállítása, a Rövidülő jövő katalógusában. Bódi Kinga művészettörténész, társkurátor gondolatmenetét Susan Sontag amerikai író A nőkről című könyvéből vett idézettel is megerősíti: „az öregedés főleg a képzelet okozta megpróbáltatás – morális betegség, társadalmi kór”.
Egy kései alkotás nem megkésett mű – a Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteményének új tárlata, a Rövidülő jövő erre a gondolata alapoz, ám nem csak az idős alkotók kései korszakát idézi meg. A múzeum Márvány Csarnokában olvasható latin szállóige, az „ars longa, vita brevis” (a művészet örök, az élet rövid) az első szekció mottójául szolgál: itt olyan, rövidre szabott életű képzőművészek munkái láthatók, mint Gaston Eychenne, Egon Schiele, Vincent van Gogh, vagy Henri de Toulouse-Lautrec. Eychenne a századforduló idején készített japonizáló hangulatú metszetekkel, pillangókkal van jelen, Schiele 17 évvel később született Térdelő női aktja a japán művészet által kedvelt madárperspektívát használja. Meghökkentő, hogy három év különbséggel Toulouse-Lautrec mennyire eltérő világú grafikákat készített – stílusváltása feltételezhetően a betegsége következménye –, míg Van Gogh minden állapotában csodálatos: 1885-ös krétarajza, a Szobabelső zoknit kötő parasztasszonnyal az otthon meghittségét ígéri, Doktor Gachet portéja is kitűnő jellemzés. Az 1890 júniusában készült rézkarc hatását növeli, hogy tudható, a művész egy hónappal később meghalt.
A „matuzsálemek” szárnyaltak életük utolsó szakaszában is, derül ki a tárlat folytatásából. Francisco de Goya – miközben kortársai negyven-ötven évig éltek – betöltötte a 82. évét is, utolsó, befejezetlen grafikai sorozata, a Balgaságok elvont, nehezen megfejthető képekből áll. A Mintaszerűen bolond című rézkarcán például egy cirkuszi vagy vásári környezetben látható egy fiatal nő, aki egy kötélen álló ló hátán egyensúlyoz. A kép talán hasonló üzenetet hordoz, mint Karinthy A cirkusz című novellája. Camille Corot élete utolsó éveiben is az üvegre karcolás technikájával kísérletezett, Whistler akttanulmányainak pedig nem volt előzménye az életműben. A 92 éves koráig aktív Pablo Picasso kései alkotásain előszeretettel gondolta újra az olyan klasszikus elődöket, mint Velázquez és El Greco, de Manet egykor botrányt kiváltó, Reggeli a szabadban című festményéhez is készített parafrázist. Manet kései, 1890-ben készült rézkarca egy szappanbuborékot fújó fiúról éppoly játékos, mint Picasso 1950-es litográfiája gyermekeiről, Palomáról és Claude-ról, akiket ujjaival festett meg. Ez a játékosság érhető tetten Joan Miró litográfiáin is, amelyeket Alfred Jarry Übü királyához készített.
Infó
Rövidülő jövő – Modern és kortárs alkotók kései korszakai
A kiállítás kurátora Bódi Kinga, a Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteményének vezetője és Bodor Kata, a Grafikai Gyűjtemény munkatársa. Szépművészeti Múzeum, szeptember 28-ig
A grafikai kiállítótérben bemutatott alkotások mindig párbeszédbe kerülnek a kortársakkal, ám ezúttal nem Reigl Judit, Gerhard Richter, Knox Martin egy-egy itt kiállított műve a jelen hanga, hanem Perneczky Géza képei. Perneczky ismert műkritikusként 1970-ben emigrált Kölnbe, ahol csatlakozott a neoavantgárdhoz, részt vett a fluxus és a mail art mozgalomban. Az idén 89 éves művészettörténész, képzőművész – aki azóta hazatelepült, jelen volt a kiállítás megnyitóján is – A parton (On the Beach) című akvarellsorozatát ajándékozta a múzeumnak. A keszthelyi strand napfényes emlékképeit a mail artból ismert gumipecsétekkel „graffitizte” össze, sokféle hangulatot árasztanak. Itt bemutatott, 2024-es rajzfüzete a művészet erejének is a bizonyítéka, arról is tanúskodik, hogy „az ember idősen rájön, hogy van művészet.” Mint Aknai Katalin művészettörténész elmesélte: Perneczky Géza két éve súlyos agyvérzésen esett át, ám a rajzolás újra visszaadta neki mindazt, amit a stroke elvett tőle – szinte fel sem állt addig, amíg teli nem rajzolta a füzetet.
A kiállítás katalógusában olvasható Perneczky Gézával egy interjú, amelyben az alkotó arról is beszél, mi tartja fiatalon: „Nagy szerencsém van, hogy vidám alkat vagyok, és hogy ilyen génjeim vannak. Ezek adottságok. És hozzátartozik persze, hogy annyit tanultam korábban, a korábbi évtizedekben, hogy van tartalékom és még mindig friss tudok maradni. Így nem a semmibe esem bele vagy fejlődöm bele, hanem hozom magammal az elmúlt és tartalmas évtizedeket”.
