A ruandai népirtás verbális előkészületeit idéző orbáni poloskázó beszéd nem érhette váratlanul azokat, akik még élénken emlékeznek a szűk negyedszázada hazánkban tomboló hisztériára. Az első Orbán-kabinet kormányzati ciklusának végén, pontosabban a két választási forduló közötti időszakban a hatalma elvesztésétől rettegő miniszterelnök ugyanígy próbált gyilkos indulatokat kelteni a hazai lakosság vele rokonszenvező részében.
Akkoriban azonban még olajozottan működött társadalmunk morális immunrendszere. A magyar választópolgárok 2002-ben nem díjazták Orbán Viktornak az azt megelőző négy évben már megmutatkozó autokratikus hajlamait: az „egész pályás letámadást” a törvényhozásban, az európai egység látványos megtörését az osztrák fasisztákkal szemben, vagy azt az antidemokratikus kormányfői megszólalást, miszerint „működik a parlament ellenzék nélkül is”.
Az első választási forduló semmi jóval nem kecsegtetett a Fidesz elnöke számára, ezért egyre harciasabb, hovatovább agresszív retorikával igyekezett fogyatkozó táborát mozgósítani. Híveit hivalkodó, több hétig tartó kokárdaviselésre szólította fel, egy beszédében önmagát a hazával azonosította, sőt mi több, a szocialisták által elkövetett választási csalás teóriáját hintette el körmönfont megszólalásai alkalmával.
A hergelés gyümölcse idővel beérett, hiszen az Orbán számára kudarcos voksolás eredményét el nem ismerő fanatikusok az emlékezetes „Erzsébet hídi csatában” összecsaptak a törvényes rendet védő karhatalommal. Az akkori gyűlöletkeltés hosszú távú hatása, vagyis a magyarság végzetes polarizációja, megosztottsága később aztán végzetesnek bizonyult a hazai demokrácia sorsának szempontjából.
Orbán Viktor huszonhárom esztendővel ezelőtti szorongása mostanra meghatványozódott. Mert ezúttal nem csupán egy választás elveszítését helyezi kilátásba potens kihívójának feltűnése a politikai porondon.
Miniszterelnökünk cezaromániájának bizonyítéka, hogy még a parlamenti alkotmányozó többséget sem tartotta elégnek a maga számára, mondvacsinált ürügyekkel hosszú évek óta rendeleti úton kormányoz. Március 15-i poloskázó beszéde közben megfigyelhettük arcán a sértettséget, amiért ettől az Európában példátlannak számító teljhatalomtól valaki meg akarja fosztani őt. Miként a húsosfazék közelségétől is.
Ha a potenciális váltópárttá terebélyesedett ellenzéki mozgalom vezetője nem csupán barokkos túlzásnak szánta a számonkérés ígéretét a NER bukása után a nemzeti vagyon magánkezekbe való átjátszása miatt, bizony sok prominensnek kell választania majd a börtön és a moszkvai emigráció között.
De ne szaladjunk ennyire előre. Egyelőre Orbán kezében a teljhatalom, a kormányzati propagandagépezettel egyetemben, és ezt ki is használja, amikor politikai ellenfeleit megfosztja emberi méltóságuktól, poloskáknak nevezve őket. A verbális erőszak időközben tettlegességbe fordult át.
Bízzunk abban, hogy a magyarok többsége nem hagyja magát megfélemlíteni, és jövő ilyenkor ugyanúgy helyesen fog dönteni, mint 2002 tavaszán.
