1918. november 11. 11 óra 11 perc. „Helyreáll” a béke Európában – véget ér a Háború, ami „véget vet minden háborúnak”. Az utolsó áldozat 10 óra 59 perckor esett el. Nem volt jó humoruk az akkori vezetőknek sem. A háború után a békeszerződések megalázták a veszteseket, és létrehoztak egy instabil kelet-közép-európai rendet, ami determinálta a jövőbeni konfliktust. Ahogy Ferdinand Foch francia marsall fogalmazott, „Ez nem béke, csak fegyverszünet húsz évre.”
Nem tévedett: 1939. szeptember 1-jén, a hajnali órákban a német fegyveres erők lerohanták Lengyelországot, szeptember 3-án pedig Franciaország és Nagy-Britannia is hadat üzent Berlinnek – megkezdődött a második világháború. A világtörténelem legpusztítóbb háborúja hat éven át dúlt, a kontinentális Európát gyakorlatilag letarolta, Japánban pedig két atombomba bevetésével az Egyesült Államok két várost teljesen elpusztított, hogy megadásra kényszerítse a japán vezetést.
Sokan bíztak benne, hogy eljön a béke kora – de ehelyett egy hidegháború és az atomháborútól való rettegés kora kezdődött. Ennek ellenére Nyugat-Európában 2022. február 24-ig tartotta magát a gondolat, hogy itt háromnegyed évszázada nem volt háború, beköszöntött a béke és a biztonság kora, amikor már nem lesz szükség hadseregekre. Ez azonban egy önámító hazugság volt.
A második világháború még éppen csak lezárult, amikor 1946-ban Görögországban polgárháború robbant ki, s tartott egészen 1949-ig. 1955-től Cipruson zajlott egy függetlenségi háború a brit uralom ellen, egészen 1959-ig, majd 1974-ben Törökország rohanta le az akkor már független szigetet. Az ’50-es évektől 1998-ig tartott az IRA háborúja Észak-Írországban a terület Írországhoz csatolásáért – a legtöbbeknek fel sem tűnik, hogy a The Cranberries híres, Zombie című dala erről a konfliktusról szól. De volt Olaszországban „maffiaháború”, Nyugat-Németországban kommunista terrorizmus, no meg persze egy 1956-os forradalom Budapesten és egy prágai tavasz 1968-ban Csehszlovákiában – hogy csak az ismertebbeket említsem. A rendszerváltások után a Kaukázusban sorra robbantak ki az etnikai konfliktusok, és Oroszországon belül is lázadások és függetlenségi mozgalmak sora következett – a leghírhedtebbek a csecsenföldi lázadások. Az egész káoszt pedig megkoronázza a délszláv háború.
De akkor miért alakulhatott ki ez a gondolat?
A háború fogalmával alapból probléma van – hiszen mi a háború? A legtöbbször ezt két ország közti fegyveres konfliktusként definiálják, de ilyen módon például az IRA észak-írországi tevékenysége nem minősül háborús cselekménynek. Azonban a polgárháborúk mégiscsak háborúk, és abból is akadt szép számmal az elmúlt nyolcvan évben.
A nyugat-európai felfogás azonban az európai békét úgy értelmezi – és ezt a nézetet valamiért Magyarország liberális értelmisége is magáévá tette –, hogy az európai békére a legnagyobb veszélyt a francia-német történelmi szembenállás jelenti. Az Európai Unió és elődszervezetei pedig pont azt a célt szolgálták, hogy ezt a szembenállást elsimítsák és felszámolják – sikerrel.
Szokás az Európai Uniót a „legnagyobb békeprojekt” néven is emlegetni. Ha ebből a szemszögből nézzük, akkor valóban nem volt háború Európában – hiszen utoljára az 1940-es évek első felében feszült egymásnak a francia és a német haderő. Azonban azt gondolni, hogy az európai fegyveres konfliktus – azaz háború – azt jelenti, hogy ez a két ország hadakozik egymással, félrevezető önámítás.
De erre az önámításra rárakódott egy amerikai politológus gondolati világa is, és tovább szította a béke tüzét. Francis Fukuyama 1989 nyarán megjelentette a The End of History? (A történelem vége?) című esszéjét a The National Interest című lapban, melyben amellett érvelt, hogy a hidegháború végével és a kommunizmus vereségével el fog terjedni a demokrácia a világon – az emberiség történelmi fejlődése eléri a csúcsát, vagy más szavakkal, a végpontját –, ezzel pedig beköszönt a béke kora. 1992-ben Fukuyama könyvvé bővítette esszéjét, mely The End of History and the Last Man (A történelem vége és az utolsó ember) címmel jelent meg – itt már nem kérdésként, hanem ténykérdésként kezelve a „történelem végét”. Ezzel páhuzamosan sokan hangoztatták azt az ideát is, hogy a demokráciák nem indítanak háborúkat, vagy legalábbis nem támadnak rá más demokráciákra.
Fukuyama és sok más nyugati gondolkodó reménye abban gyökerezett, hogy a Szovjetunió mint autokratikus példakép veresége demokratikus reformokat indukál a még megmaradt autokratikus rezsimekben, hiszen a demokratikus berendezkedésű rendszerek sikere önmagukért beszél. Ez a remény leginkább Kínával szemben volt tettenérhető: a Nyugat abban bízott, hogy az ország a demokratizáció útjára lép. Hogy ezt a hurráoptimizmust mi motiválta, az felfoghatatlan az 1989. június 3-4-i események után: akkor ugyanis a kínai vezetés erőszakkal számolta fel a Tienanmen téren tüntető tömeget, és ennek során legkevesebb százak vesztették életüket.
Aztán persze, ha nem lett volna elég ez a vérengzés, vagy a ’90-es években a délszláv háború, a ruandai népirtás, a csecsen felkelés leverése vagy Irak inváziója Kuvait ellen, 2001. szeptember 11-én végképp egyértelművé kellett volna válnia, hogy a világ nem békés hely. Ráadásul a 9/11 terrortámadást két amerikai háború követte – először Afganisztánt, majd Irakot rohanta le az Egyesült Államok, hogy lecsapjon, ahogy George Bush fogalmazott, a terrorizmust támogató rezsimekre – ez volt a terrorizmus elleni háború. Ráadásul a terrorizmus Európára is lecsapott: 2004-ben Madridban, míg 2005-ben Londonban robbantott az al-Kaida és hozzá köthető hálózat. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy mennyi kisebb-nagyobb háború dúlt például Afrikában.
Miközben ezek az események zajlottak, egy amerikai pszichológus, Steven Pinker úgy gondolta, az emberiség már kevésbé erőszakos, mint volt, ezért megírta The Better Angels of Our Nature című könyvét (magyarul Az erőszak alkonya címen jelent meg), ami 2011-ben jelent meg, és amellett érvelt, hogy az emberiség békésebb lett, sőt, a XX. század konfliktusainak áldozatai eltörpülnek például a mongol hódítások embervesztesége mellett. Bár a könyv számos szakmai hibát felvonultat, a történészszakma egy része is kritikátlanul elfogadta az állításait, és a liberális értelmiség elkezdte azokat visszhangozni – ez alátámasztotta azt az érvelést, miszerint a béke korát éljük.
De valahogy az sem ingatta meg a békébe vetett hitet, hogy 2008-ban Oroszország lerohanta Grúziát. Hiába volt ez két európai ország háborúja egymás ellen, hiába, hogy a papíron demokratikusan működő – a valóságban egyre inkább autoriterré váló – Oroszország megtámadott egy másik demokráciát. Az európai vezetők továbbra is azt gondolták, hogy a béke korát éljük. És ezt a véleményt a 2014-es ukrajnai események sem változtatták meg. Európa hinni akart a békében és hinni akart abban, hogy az emberiség meghaladta a háborúságok korát, ez azonban ábránd volt, és az ilyen álomvilágok nem tarthatók fenn örökké.
A nyolcvan évnyi béke álomképe még Nyugat-Európában is erősen repedezett, de ha tágabban vizsgáljuk ennek az időszaknak az európai történelmét, akkor egyenesen hazugság. Az emberiség – minden igyekezete ellenére – nehezen tud elszakadni a konfliktusoktól és attól, hogy a vitás kérdéseket ugyanazzal a módszerrel rendezze, mint az elmúlt évezredek során. A társadalmak békésebbé válása is kérdéses akkor, amikor számtalan törzsi és etnikai konfliktus zajlik a bolygón. Úgy tűnik, még mindig igaz a régi római mondás: „Si vis pacem, para bellum”, avagy „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”.
A szerző történész.