Luxor Kávéház, Budapest, 1975. Itt, írók – tűrtek és támogatottak –, ismert és népszerű művészek körében hívja föl az ötvenéves Kardos G. György figyelmét Spiró György, a jóval fiatalabb pályatárs Kertész Imre Sorstalanság című regényére. Azon nyomban elolvassa, és elragadottságának keresetlen szavakkal ad hangot. Kossuth-, sőt, akár Nobel-díjat jósol neki.
Kardos G. Györgytől ekkorra már megjelent az Avraham Bogatir hét napja 1968-ban a Magvetőnél, ugyanitt a regényfolyam további darabja, a Hová tűntek a katonák? (1971), a trilógia harmadik része, A történet vége pedig majd 1977-ben jelenik meg. József Attila-díj lesz a jutalom egy esztendővel később, 1978-ban. Telitalálat! József Attila szelleme-szemlélete érzékelhető ezekben a mondatokban: „A sötétséget megszállták a feszültségből kirobbanó torokhangok, ezek azután felszámolták az eszmélet utolsó gátjait is. Emberfeletti igyekezettel botladozott előre a század, az idegek már nem tapogatták le a talaj egyenetlenségeit, egy idegen idegközpont tartott már egyensúlyban mindenkit. Nem hallottuk szemben a Vickerseket sem, a tudatot tökéletesen elnyomta a célpont, a torkolattüzek mágneses vonzása.” (A történet vége) Izrael állam küzdelmes létrehozásának időszakát érzékelteti a jelenet. 1947 eseményeit.
Újságíró akart lenni, mint hasonlóképp megnyerő külsejű, színházakhoz bejáratos édesapja, Kardos István, aki Buchenwaldban végezte. Györgyöt a bori munkatáborból menekítették ki partizánok, eztán került el Palesztinába. Az Avraham Bogatir hét napja címét föltehetőleg az Ivan Gyenyiszovics egy napja sugallta: Alekszandr Szolzsenyicin 1962-ben megjelent regénye (csakhamar magyarul is) egy szovjet munkatáborról adott megrendítő beszámolót, és szolgált Hruscsov sztálintalanító reformpolitikájához fontos adalékul.
Avraham Bogatir szintén orosz; évtizedek óta él Palesztinában. Nagygazda; földjét műveli háza népével, s amikor beront hozzá egy ifjú zsidó terrorista menekült, megoldja a helyzetet. Fölfogadná, de személyére vonatkozó iratokat kell szereznie ehhez Jeruzsálemből. Teherautón utazik oda s vissza, ám hiába: eltűnt a narancsosban dolgozó fiú. Halálos veszélyek metszéspontjában találja magát Avraham. A „feladatregény” műfaja Hemingway-t juttatja eszünkbe (Az öreg halász és a tenger), a befejezés emelkedett hangulata meg – hősünk egy ismerős gazdával kamaszkori szerelmeikről beszélget – A Kilimandzsáró havát.
Nem lett volna túlzás Nobel-díjat adni az Avraham Bogatirért, a teljes trilógiáért pedig még inkább. De lássunk ehhez indoklást. A Hová tűntek a katonák? egy arab fiú szemszögéből mutat be egy palesztinai kórházat nemzetközi személyzettel és beutaltakkal. Abed afféle lóti-futi a tüdőgyógyintézet alkalmazásában; benn fekszik az édesanyja is. Lengyelek: altisztek, tisztek is sínylődnek itt, fogadásokat kötnek, melyikük hal meg a legközelebb. Vonzalmak, szerelmek, intrikák szövődnek. A tragikomikus helyzetet ez a párbeszéd érzékelteti: „– Tévedsz, kérlek, Piotr – lihegi Zmigrodzki, s megfogódzkodik az asztal lapjában. – Nem kedvelem az izraelitákat. – Közel hajol Litwin füléhez, s mint valami titkot suttogja: – De a lengyeleket sem, drága bajtársam.” Abed véletlenül megszerez, aztán magánál tart egy kötetet, mely a haldoklók nemzeti bibliája: Mickiewicztől a Pan Tadeuszt.
Helyszínek, szereplők, s persze az események időkerete tartják össze s formálják egységes egésszé a regényfolyamot. Magyar zsidó fiatal őrmester, Uri A történet vége főszereplője. Leszerel, visszamegy a civil életbe, a mezőgazdaságba. A nem hosszú út minden percéhez a közelmúlt történéseinek felidézése kapcsolódik. Kardos G. György élettöredékek százait villantja föl 750 oldalon. Ez a türelmes, gondos alkotómunka jellemzi munkásságát mindvégig. A végtelen történetmesélés tudománya. Nem idealizál, könyörtelen tárgyilagossággal ábrázol. Uri homlokán valamiféle jel van: talán a tehetségé, a magabiztosságé. Ezért ússza meg ép bőrrel a veszélyes helyzeteket. Nem hajbókol senkinek, de ha kell, megadja a tiszteletet. Nem bocsátkozik vitába, mindenkit elfogad olyannak, amilyen; ha túlerőt észlel, nem szégyelli menteni az irháját.
1951-ben tér haza Kardos G. György a Közel-Keletről. Kemény tapasztalatokban gazdagon, a kortárs világirodalom fontos műveinek ismeretében, jelentékeny nyelvtudással (az arab és az ivrit is szerepel az elsajátított idiómák sorában). Valamilyen okból először kőművesként dolgozik (megtanulhatta a szakmát Izraelben), majd 1955-től dramaturg lesz színházakban, illetve a Magyar Rádiónál. Sikeres filmek, tévédarabok munkatársa. Ifjúsági és gyermekműsorok készítésében vállal feladatot.
A rendszerváltás után jelenik meg az Ab Ovo kiadónál (1996) Ez is én vagyok című, rövid publicisztikákat tartalmazó kötete. Figyeli benne a sajtót, a közéletet. Véleményének szellemesen, humoros tónusban ad hangot. Bírálni valója van bőven, de idegen tőle a sértő szándék. Csak úgy mesélek címmel gyűjtötte kötetbe a Göncöl Kiadó három esztendővel az író halála után (2000) Kardos G. György könnyed kézzel fölvázolt önéletrajzi szösszeneteit, emlékezéseit, a jelen fonákságára reagáló észrevételeit. Jellemző itt az örkényire hajazó látásmód, a humor, az élet erotikus mozzanatainak szókimondó szemlézése.
1993-ban adja ki az Ab Ovo utolsó regényét, a Jutalomjátékot. (A címben szereplő esemény nem történik meg; ki-ki eltöprenghet, vajon az író mit üzent általa?) A regény ideje 1951 ragyogó ősze (láttuk: az író ebben az évben érkezett Magyarországra). Vidéki város, melyet 203 nyomtatott oldalon jelenében és múltjában is megelevenít. Páratlan gazdagságban, szellemesen – egészében véve szociografikus hitellel. Van itt gimnázium, színház, uszoda, pártbizottság (bonviváni babérokra vágyó funkcionáriussal), kocsma, étterem. Panoptikumában sok-sok szereplő, a maga hanghordozásával, párt- és szakmai nyelvével, anekdotáival, szólásmondásaival, egyénített fordulataival. Sorsával: ami 1945 előtt s után történt, történik vele. Szerelmek, megcsalások, vágyak és remények, keserű kiábrándulás. Gúny, sértés, megaláztatás. Öröm és bánat. Az élet. Magyar, tót, sváb, zsidó. Mindenki ismer mindenkit: ki volt azelőtt, s kicsoda most. Persze vannak újonnan érkezettek, mint az ifjú főrendező Pestről. A régi direktor hajdan így instruált: „Szalónian mozogni, nem összeütközni, ha baj van, lent vagyok a Brunnerban.” Ő most a moziban nézőtéri felügyelő. Stark úr, kabinos, büfés, segédszínész talányosan mondja: „Bizonyos koron felül mindenki izraelita.” Értvén ezen azt, hogy bárkit érhet életveszélyes megkülönböztetés, valamint azt, hogy a közelmúltban nem kevés zsidó az üldözők térfelére cselezte át magát.
A legmegkapóbb tán a Jutalomjáték arcképcsarnokában Kassák József, idős színész, valamint élete és pályatársa, „a Nyuczky”, a trágárságtól sem ódzkodó, őszinte, csupa szív Ilonka. Budapesten, régi kolléga temetése után, a szállodában hangzik el közöttük: „– Fogd meg a kezem, Józsi… Jaj, édes Józsi… Ugye már nekünk jó lesz mindig, Józsi? Ugye már nem kerülünk többé az utcára? Ugye, Józsi?... Ugye ez a kommün nem fog soha megbukni, ugye Józsi?” S válasz minderre a városba író-olvasó találkozóra vonatozók egyikétől, becsiccsentett pesti tollforgatótól, aki egy gyanús alak füle hallatára így beszél kollégájához: „– Hát nem látod, hogy mi folyik itt, hogy minden szavuk hazugság? … Ezek csak rabolni tudnak… Lesöpörni a padlást… aki nem engedelmeskedik nekik, azt agyonverik… De egymást is gyilkolják… Ezek teljesen őrültek…” S végül a slusszpoén: „És a bort is vizezik.” (Volt ekkoriban szellemesebb: „Milyen a szocialista bor? Semmi köze a tőkéhez.”)
Megérinthette Kardost 1983-ban a Szurdi Miklós (ő a rendező is), Várkonyi Péter Endre, Verebes István forgatókönyvéből készült Hatásvadászok című mozgókép a politika erőterében működő kortárs magyar színház veszedelmes viszonyairól. Mint Szurdiéknál, a Jutalomjátékban Kardosnál is a Három a kislány című, Schubert életidegen téblábolásáról szóló édes-bús daljáték szerepel, mint a kasszatelítő, szakmailag-műsorpolitikailag problémátlan előadás ígérete. Szemben a háborús tárgyú sematikus szovjet darab színrevitelével és az éberség fontosságát hirdető új magyar darab tervezett bemutatásával. A (közel)múltra vonatkozólag Kardos szövegében a „daltársulat” kifejezés olvasható. Ezt általában „dalitársulat” néven emlegették a szakmában; főként zenés produkciókat adott az ilyen; tagjai változó képzettségű és képességű (vándor)színészek voltak.
Érdekelhette Kardos G. Györgyöt Spiró gyarapodó-gazdagodó munkássága, mely talán az íróbarát hatásának nyomait is hordozza. Befolyásolhatta Kardos a sajnálatosan korán elhunyt Térey Jánost, akinek Káli holtak című (2018) regényében a színházi nagyasszony és az ifjú pályatárs, Kardosnál pedig a Jutalomjátékban az idősödő díva s a fiatal rendező összeborulása hasonló motiváció szerint zajlik.
Olvassuk tehát Kardos G. Györgyöt, aki nagy író volt már az elején. Száz éve született, 1925. május 10-én. Fönn van a világhálón, a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja.
