A Fidesz politikájában az identitáspolitika logikája ötvöződik a narratívaépítés technikájával, ami egy meglehetősen ütőképes kombinációt eredményezett az elmúlt két évtizedben.
A történetépítés ereje
Minden üzenet, döntés, tematizációs elem egy-egy önálló epizódként jelenik meg, mely egy mitologikusan szerteágazó, de világos vonalvezetésű történetbe ágyazódik, és szinte az összes eposzi kelléket tartalmazza. A történet szövetét a Fidesz több mint két évtizede szövi, és komoly figyelmet fordít arra, hogy minden pozitív vagy negatív esemény, fordulat, jelenség gondosan be legyen illesztve a narratívába, ezáltal a szavazótábor mindig kész és könnyen emészthető értelmezését kapja a fejleményeknek. A történet dramaturgiája viszonylag egyszerű; az eposzi hős mindig azonos, karakterjegyei sem változnak (harcos, fondorlatos, elszánt, védelmező), de a cselekmény és a szereplők folyamatosan változnak, mint afféle örvénylő forgatag. A leküzdendő ellenfél pedig mindig valamilyen nagyobb erő, mely első ránézésre legyőzhetetlennek tűnik.
Az, hogy a Fidesz történeteken keresztül kommunikál a választóival, és következetesen nagy figyelmet fordít a narratívaképzésre, sikerének és dominanciájának az egyik legfontosabb komponense.
Az elmúlt 15 év alatt egyetlen ellenzéki erő sem tudott sem versenyképes alternatív narratívát felállítani, sem egyéb keretezési technikát bevetni, mely megtörhette volna ezt a dominanciát. Egészen mostanáig.
Fontos persze leszögezni, hogy a kormányoldal számos területen továbbra is őrzi dominanciáját, de a diszkurzív térben a korábbi hegemóniája hosszú hónapok óta nem érvényesül, rendre reaktív szerepbe kényszerül. A Fidesz egy ideje már nem a saját történetét meséli, még az általa generált diskurzus jelentős része is Magyar Péter körül forog. Teljesen nyilvánvaló, hogy az agenda-meghatározás terén a Tisza felzárkózott a kormánypárt mellé, de ez azért történhetett meg – a tetemes erőforrásbeli fölény ellenére –, mert sikerült meglovagolni egy olyan újabb hullámot, ami nagy valószínűséggel át fogja szabni a politika arculatát az egész világon. Ezt a hullámot elméleti és fogalmi értelemben leginkább az immerzív politika koncepciójával tudjuk megragadni. Ennek lényegét úgy fogalmazhatjuk meg, hogy ez egyfajta élménypolitizálást jelent, mely során a politikai cselekvés (bármire is irányul tartalmilag) formailag élményformáló folyamattá lényegül, elsősorban azzal a céllal, hogy a potenciális választókból erősebb bevonódást, résztvevői attitűdöt, kezdeményező és offenzív magatartást váltson ki. Személyes és spontán narratíva, valós idejű interakció és részvétel jellemzi, valamint – szavazói oldalról – a társadalmi valóság aktív alakításának érzete társul hozzá.
Az élményformálás élménye
Ez a hatásmechanizmus attól és akkor tud működni, ha a Tisza Párt választói és szimpatizánsai azt érzik, hogy hogy nem egy kész forgatókönyvet kapnak, amihez vagy tudnak kapcsolódni, vagy nem, hanem ez a forgatókönyv előttük, real time íródik és maguk is formálhatják.
Ha azt érzik, hogy nem egy felülről irányított, központilag kicentizett, kész narratívát kínálnak fel nekik, hanem egy spontán és nyílt végű játszmába csatlakoznak be, amelyben tényleg számít a hozzájárulásuk.
Ebben a random politikai térben a vargabetűk, a logikai kisiklások, a konkrét hibák és visszakozások nem gyengítik a formálódó történetet, hanem éppenséggel erősítik annak valóságérzetét. A történet hitelességét számukra az adja, hogy jelen voltak a keletkezésénél, sőt proaktív részesei lehettek már az indulás pillanatában. Megélésük szerint nem egy konstruált eredettörténetet kell magukévá tenniük, épp ellenkezőleg, a közös genezis-élmény talán a legfontosabb kohéziós kötőelem (a közös végcél mellett persze), ami egyben tartja ezt a végtelenül heterogén tábort – más nem is nagyon van.
De ez a genezis egyszersmind az immerzív politika (új) korszakának keletkezéstörténeti origója is. Ugyanakkor egy dolgot rögtön érdemes tisztázni: az immerzív politika nem Magyar Péter színre lépésével kezdődött. A fenti definíciós kísérlet tételezéséből is sokaknak feltűnhet, hogy az élménypolitizálás bizonyos instrumentumai más pártoknál is jelen voltak korábban, belpolitikai viszonylatban éppenséggel pont a Fidesznél találkozhatunk hasonló szándékokkal: érzelmi bevonódás kiváltása a szavazókból; aktív részvétel motiválása; közösségi élmény megteremtése (nagygyűlések szervezése, békemenet). Érdemes ezen a ponton összevetni, miben is különbözik a Fidesz és a Tisza élménypolitikai eszköztára, és mérlegre tenni azt az állítást, hogy valódi szintlépésről (korszakváltásról) van szó.
A kormányoldal politikai vonalvezetésének alapzsánerét elsősorban az identitáspolitika működési elvei határozzák meg, amelyek merőben eltérnek az immerzív politika logikájától, de vannak bizonyos átfedések, mivel mindkét vonulat célhorizontján ott lebeg az érzelmi bevonódás erősítésének és a közösségi élmény megképzésének szándéka. A Fidesz mindezt egy évtizedek óta építgetett, központilag kidolgozott vezérnarratívára alapozza, mely epikus küzdelmek sorozataként mutatja be a politikát és nagy hangsúlyt fektet az ők és mi elhatárolására. Ebbe a keretrendszerbe ágyazódnak a rituálisan ismétlődő közösségi események, amelyek funkciója évről-évre azonos, és ez nyújt egyfajta kiszámíthatóságot és biztonságérzetet a tábor számára, de az élményszint – éppen a rituálék rutinszerűvé válása miatt – relatíve alacsony. A friss közéleti események és fordulatok egy készen kapott narratíva normarendszerébe érkeznek, és a polarizációs kereteknek megfelelően szépen beágyazódnak, új értelmet nyernek, erősítve a nagy történet vezérfonalát. Tehát a tábor kap egy felülről kidolgozott, megszokott – ezért komfortos – narratívát, a világ eseményeiről pedig kap egy instant értelmezést, amely segít neki beilleszteni a fejleményeket ebbe a narratívába. Így a választó mindent készen kap, inkább a befogadáson van a hangsúly, nem a proaktivitáson, viszont ez a módszer alkalmas az identitás szinten tartására, a közösségérzet fenntartására – és a Fidesz számára ez a legfontosabb.
Nagyon másképp működik a másik oldal élménypolitikai dinamikája. A megtervezettség és a kiszámíthatóság szinte teljesen hiányzik ezen a térfélen, ami részben a már említett keletkezéstörténetből is adódik. Magyar Péter a színre lépésekor nagy valószínűséggel nem azzal a szándékkal ment be a Partizán stúdiójába, hogy ott egy csapásra politikussá avanzsáljon. (Annyira nem, hogy először rossz viccnek nevezte a lehetőséget – a szerk.) Tulajdonképpen az az impulzushullám lökte be a belpolitikai küzdőtérre, ami a másfél évtizede ellenzékbe kényszerített, frusztrált szavazótábor felől érkezett. És feltehetően az volt az immerzív politika ősélménye ebben a táborban, hogy
sikerült kijelölni és helyzetbe hozni egy vezetőt az ellenzéki oldalon, aki minden támadás ellenére talpon tudott maradni.
Ráadásul ez az élményanyag újabb sikerélményekkel bővült, amikor ez az egyre növekvő tábor újabb impulzusokkal újabb irányváltásokra tudta késztetni a kiszemelt vezetőt, kijelölve ezzel az ösvényt, amin haladni érdemes. És ez az ösvény az immerzív politika ösvénye. Ez nem egy kitaposott ösvény, kiszámíthatatlan, hogy merre visz, az élményszerűséget pont az adja, hogy a szavazók és a vezető együtt járják be, és az útelágazásoknál gyakran az dönti el, hogy merre tovább, hogy a szavazótábor milyen jelzéseket ad (lájkok, megtekintések, adományok, kommentek, szavazatok, üzenetek, megkeresések, személyes jelenlét, szigetszervezés és csatlakozás formájában). Miközben a Fideszt és a táborát egy szimbiotikus érték- és érdekközösség köti össze, amely egyfajta véd és dacszövetséget képez, eközben a Tiszát és a szavazóit az interaktív megélés, hogy mindkét fél élményformáló és élményfogyasztó is egyben.
Be- és kitekintés
Vegyünk néhány példát, hogy hogyan is néz ki az immerzív politika a gyakorlatban. Magyar Péter a nyár folyamán úgy döntött, szakpolitikai területen fogja támadni a kormányoldalt. Ez több szempontból is meglepő fordulat volt, de leginkább azért, mert az intézményes ellenzék tizenöt éve szakpolitikai retorikával operál, és jószerivel semmit nem ért el vele. Ezen a ponton az is megragadható, hogy miben működik másképp a Tisza a klasszikus ellenzékhez képest. Az ellenzéki pártok – mindegy, melyiket vesszük alapul – úgy kezdtek volna hozzá egy ilyen kampányhoz, hogy összehívnak egy sajtótájékoztatót, ahol előre megszerkesztett szöveg alapján megfogalmazzák bírálataikat, adott esetben adatokkal alátámasztva, esetleg valamilyen – az adott területen felmerülő – kirívó példával/botránnyal illusztrálva. Ezek után született volna néhány Facebook-poszt, valamint kiadtak volna egy-két hivatalos pártközleményt, amik eljutnak az MTI-hez, és születhet belőle pár mínuszos hír. Végül a párt első vonalas politikusai ellátogatnak a tv-stúdiókba, ahol interjúszituációban is elismételhetik a vonatkozó bírálataikat.
Mit csinált ehhez képest Magyar Péter, amikor az egészségügyi rendszert akarta célkeresztbe venni? Ellátogatott az egyik kórházba egy digitális hőmérővel a kezében, és készített egy videót arról, hogy 37 Celsius fokot mér egy kórteremben.
Ezzel az egy immerzív gesztussal testközelbe hozta, élményszerűvé tette az egészségügy válságát minden választópolgár számára. Mert azt mindenki el tudja képzelni – szinte a bőrén érzi –, hogy milyen lehet betegen, akár csak egy órát eltölteni ilyen forróságban. De ugyanígy járt el a gyermekvédelmi intézményrendszer tekintetében is, amikor közzétett egy fotót a vállalhatatlan vizesblokkról. Minden ember el tudta képzelni, milyen érzés lenne, ha arra kényszerülne, hogy ő vagy a gyermekei ilyen helyiségben tisztálkodjon nap mint nap.
De nézzünk egy nemzetközi példát is, mert az alapállításunk az volt, hogy az immerzív politika felfutása nem egy sajátos magyar jelenség, hanem egy nemzetközi hullám hazai lecsapódása. És honnan máshonnan is indulhatott volna ez a hullámverés, mint az Egyesült Államokból. Donald Trump elnöki kampánya a legékesebb példája az immerzív politika felfutásának. Az, hogy ez a kampány az elnöki székbe ültette Trumpot, választói oldalról is visszaigazolja az élménypolitika hatásmechanizmusainak elsöprő hatékonyságát. A visszatérésért folytatott harcban Trump az immerzív politika egész tárházát vonultatta fel, de a leginkább vegytiszta formában a beiktatás napján mutatkozott meg, hogyan lehet egy végtelenül unalmas eseményből (több tucat rendelet aláírásából) egy erős élménypolitikai aktust varázsolni. Trump ugyanis beígérte, hogy már az első napon elnöki rendeletek tucatjait fogja aláírni, és elődje számos rendeletét fogja visszavonni. Ha egy demokrata, vagy egy mérsékelt republikánus politikus került volna az elnöki székbe egy ilyen ígérettel, akkor a következőképpen járt volna el: a beiktatási beszéd után, vagy a bálozás előtt/közben/után visszavonult volna az Ovális Irodába, és szépen aláírta volna a temérdek rendeletet. Esetleg készült volna egy fotó az első aláírásról, talán még a tollat is elrakták volna a Fehér Ház egyik vitrinjébe.
Ehhez képest Trump a beiktatási beszéde után teátrálisan leült egy odakészített asztalhoz a Capital One Aréna közepén, és húszezer támogatója előtt, a kamerák kereszttüzében elkezdte aláírogatni egyenként az odakészített mappákban szereplő rendeleteket, közben kommentálta is azokat, és még újságírói kérdésekre is reagált. Egy-egy aláírás után a közönség közé dobta az aláíráshoz használt grandiózus táblafilceket, mintha egy koncerten vagy egy teniszdöntőn lenne.
Kölcsönhatás és alkalmazkodóképesség
Trump elnöki kampánya ez élménypolitika iskolapéldáinak tömkelegét sorakoztatta fel, és az egész kampány az immerzív politika logikáját követte. Ahogy a Tisza Párt felemelkedésének is az a titka, hogy az immerzív politika a belső hajtóereje. A nyilvánosság újabb szerkezetváltáson megy keresztül, és pillanatnyi állapotában az élménypolitika hatásmechanizmusa képes a leghatékonyabban bevonni új szavazókat a szisztémába. A Tisza politikája – épp a reality show-jellege miatt – képes volt olyan választói rétegeket megszólítani, melyek vagy soha nem foglalkoztak a politikával, vagy réges-régen beleuntak a saját tengelye körül forgó belpolitika ismétlődő mintázataiba.
Mindenki számára világos, hogy – éppúgy, mint a világpolitikában – a hazai politikai színtéren is merőben új helyzet van. A politika változásfolyamatai ugyanakkor mindig a hatások és ellenhatások dinamikáján alapulnak, és a kölcsönhatások talán legfontosabb aspektusa, hogy a szemben álló felek mindig tanulnak egymástól, és az adaptált eszközök magasabb szintre emelésével próbálnak felülkerekedni egymáson. Ahogyan a Tisza is átvett korábban sikeres immerzív elemeket a Fidesztől (pl. polgári körök), úgy a kormányoldal előtt is nyitva áll ez a lehetőség. Ezen a ponton fontos leszögezni, hogy az elmúlt harmincöt évben a Fidesz legfontosabb politikai tőkéje épp az alkalmazkodóképessége volt, elsősorban ennek köszönheti, hogy a rendszerváltó pártok közül mára csak ő maradt állva. Egyelőre csak halvány jelei mutatkoznak, hogy a kormányoldal tanulna ellenfelétől, továbbra is erőteljes identitáspolitikát visz, és az eddigi eszközök csúcsra járatásában hisz. De az erre irányuló szándék már megmutatkozik, hisz – a kötcsei piknikről kiszivárgó információk szerint – épp Orbán Viktor jelentette be igényét az influenszer-politizálásra. Többek közt kijelentette, hogy a „szakértők korszaka a politikában lejárt”, tehát egy új típusú politikusi szerepfelfogást vár el, amit nyugodtan értékelhetünk úgy, hogy az immerzív politika terén akar felzárkózni. Akár sikerül ez, akár nem, a 2026-os országgyűlési választások kampánya politikaelméleti szempontból egy rendkívül érdekes küzdelem lesz: mert
ha a Fidesznek sikerül alkalmazkodnia, akkor annak lehetünk tanúi, hogy a politika új fegyvernemében melyik fél kerekedik felül;
ha pedig nem sikerül, akkor viszont egy stratégiai ütközetet láthatunk az identitáspolitika és az immerzív politika között.
