Van ez a haverom, albán figura. Két országban ült. A vállától hátközépig tőrrel vágott seb virít. Az anyja újraházasodott, egy görög férfi vette el, a haverom öccsei mind mitológiai hősök.
Most egy háztetőn nevel növényt, nagykerben dolgozik. Latin nevén szólítja a páfrányt, az afrikai ibolyát. Csillogó szemmel sétál keresztül a parkon, ha éppen ott találkozunk. Egy-két ital után elszomorodik. Egy-két ital után golyónyomnak képzeli a köldökét.
Gyalog járta körbe egész Belgiumot. Sorsfordító esemény, mondja ő. A karma erejéről magyaráz, de nem szakítom félbe, mert a haverom, és bármilyen okkal hagyta ott a bűnözést, én támogatom őt.
A női nem nagy rajongója. Magától tanult angolul, nehezen igazodik el a személyes névmások rengetegében. Hogy nagy hibát ne ejtsen, mindent tárgyiasít. It, mondja a szerelmére, It, mondja az anyára is. It, mondja a menekültügyi szakértőre, és a kanálisba pöcköl tizenkét év szenvedést.
Keddenként egy hetvenéves faszival sakkozom. Minden alkalommal emlékeztet rá, hogy skizofrén, és többször megkérdezi, jóképűnek tartom-e. Ha szerda délután látom őt becsoszogni a szemközti pubba, utánarohanok, csapolok neki egy nagy pohár vizet a pult végébe állított hordóból. Csütörtökönként bingózni jár. Egyszer végignéztem, ahogy a nyereményből cipőt vesz a használtruha-üzletben. Sakkozni is ott szoktunk.
Ha az egyik héten nem jön el, az eladókat faggatom, tudnak-e róla valamit. A válaszuk nemleges, aggodalmas és rövid. A ház számlájára iszom a kávét, amíg várakozom.
Világossal szokott lenni, rengeteget gondolkozik. Komplex lépéseket készít elő, aztán elrontja a hadművelet legegyszerűbb elemét. Higgadt marad, bizakodik, hogy elkerüli figyelmemet a lógva maradt futó. Püspök, ahogy ő hívja, az idős angol faszi, akivel keddenként sakkozom. Érdeklődik, jóképű-e, és hogy énmagam, mint bevándorló, melyik cégnél állok alkalmazásban. Író vagyok, kinevet és kezet nyújt, azt hihetném, tiszthátrányban feladja a partit, de mindig mattig játszunk. Hiába marad csak a király a táblán, azt mondja, közel volt a győzelem.
Kedves ember, sokan keresik a társaságát. Láttam már őt felbukkanni csoportképeken. Egy női fodrász profilján is, reklámvideóban. Egy padon ült, és motyogott, azt gondolom, nem tudott róla, hogy felvétel készül. A női fodrászok, a borbélyok, a gyanútlan butikosok börtönstílusú tetoválásokat csináltatnak. Az én combomon egy sötét huszár, ütésre kész, részletes. Mert mindig sötéttel vagyok. Lépéselőnyből csak veszíteni lehet, mondja az idős angol skizofrén, és elkéri a mosdókulcsot az eladóktól. Ingyenkávét iszom, amíg várakozom.
A szomszédomat nem szeretem. Vállalati könyvelő, furulyát vett a kétéves fiának. Elhívott pizzázni a sarki olaszba. Megkörnyékezte egy hajadon kolléga, és bár szégyelli nagyon, hajlik rá ő maga is. Nincs kitől tanácsot kérnie, mondja tele szájjal, pepperonit rág, emészt, szeretné, ha lebeszélném a félrelépésről.
A felesége teniszezik, simléderes sapkát hord. Organikus bárányhússal eteti a kétéves fiát. Gyakran sír, és bent dohányzik akkor is, ha jó idő van. Munkából hazaérve látom őt, a konyhaablakból nézi az eget. Nagyot csavarna a történeten, ha elcsábítanám.
Amikor nyaralni mennek, kulcsot kapok, megkérnek, locsoljam a növényeket. Leveszöldségeket tartanak a mélyhűtőben, a fehérneműs fiók ijesztően rendezett. Miféle emberek a szomszédaim? Áthallatszik, ha veszekednek, nem értek egy szót sem. Egyikük a földhöz vág egy törékeny edényt. A gyerek bömböl, körlégzéssel fújja az átkozott furulyát, hozzám száll a szag, ha hagymát pirítanak.
Álmodozom néha. Elköltöznek, fiatal pár jön a helyükre.
A srác marketinges, otthonról dolgozik, a lány kezdő jógaoktató. Szépek együtt. Elevenek. Nem akarnak szaporodni. Nem esznek olasz kaját.
Félmázsás műanyag hordót gurított maga előtt, a menzán keletkező moslékot öntik össze ilyenbe. Még csak reggel hét harminc volt, segítettem neki az emelkedőn. R. vagyok, mint az énekesnő, mondta, és hogy biztosan megértsem, a szájához emelt egy mikrofont.
Fejét az útpadkára hajtva bóbiskolt. Biciklivel hajtott bele az előtte haladó kisbuszba. R. haverja, T. hívta a mentőket, remegett. Magát hibáztatta, szerinte ő terelte el R. figyelmét a forgalomról. Csak akkor tudott megnyugodni, amikor R. jobban lett. A biztonság kedvéért elszállították, két nap megfigyelés.
Hoztam R.-nek ajándékot Magyarországról. Furcsán nézett rám, másnap visszaadta. Nem vihet a lakásába olyan tárgyat, aminek arca van. Szabadnapja sincs soha. A balesetet megúszta maradandó sérülés nélkül.
Volt ez a haverom, a szlovák óriás. Egy birminghami hospice-házban láttam utoljára.
Ott és akkor. A szemem láttára.
Évtizedekre nyúl vissza bennem a kapcsolatépítés. Három városban jártam gimnáziumba, az osztálytársak most a levelezőpartnereim, élőszóban nem ismerném fel őket. Van, aki választékosan ír, de helytelenül. Van, aki a gyerekéről kezd mesélni, amikor egy temetésről értesítem. Az egyikük földrajztanárnak tetteti magát, az üzenet tárgya mindig egy folyó. Például a Dráva. A Szamos. Könnyedséggel érinti a bensőséges témákat. Már minden rétegét ismerem a bűntudatnak, amit az anyja közelében érez. Vonzalmairól a Szajnában beszélt.
Emberbarátnak neveltek, de ez semmit sem jelent. A másodperc töredéke alatt előbújik belőlem a véresszájú mizantróp. Egy zsebre dugott kéz tompaszögétől, a termelői piactól, és azt sem tudom elviselni, ha valaki a manifesztált vágyakról hadovál. Nem leszünk így jóban. Nem leszünk haverok.
Te jössz, mondja a sakkpartnerem, zakója ujját gyűrögeti. Megint hibázott, most futni hagyom. Virágzik az arca a meglepetéstől. Legújabban az érdekli, kedvesnek tartom-e, megítélésén kérdésekkel igyekszik javítani. Hogy van a többi haver? R.-t kétszer gázolták idén, combtövéig ér a zebracsíkos gipsz. Az albán malomkőbelű tulipánt olt a pincelakásban. Ennyit róluk, kedves uram, Vezér d7, matt, kedden visszavágó.
Kérdő mondatoktól hemzsegő üzenetet írok. A Temze folyásirányával ellentétesen fogalmazom meg az érzéseimet.
A földrajztanár igazából az Alföld legszebb patikájában dolgozik. Antihisztaminnal tartja életben magát, izomlazító kenőcsöket csempész haza. És mindig gyorsan visszaír, ez tiszteletre méltó.
Van, aki úgy oldja fel magában a szeretet végtelen tömegét, hogy meggyilkolja a szeretet tárgyát. A lehetetlenre születünk. Zárt körű rendezvényről próbálunk lelépni, kezünkben az ajándékba kapott bor, nemes, jó évjáratú, a parkolóban kipufogógázt vacsorázik egy üvegszemű idegen.
Kijelentések. Egytől egyig. Válaszok, még akkor is, ha másról érdeklődtem nála.
A szomszéd előtt ponyvás teherautó parkol. Költöztetők szaladgálnak fel-alá. A velúrborítású fotelt ketten cipelik, citromsárga, ízléstelen, tűzre kéne dobni. A lakók már rég eltűntek. Mandulalikőr- és arcszeszillatú dobozokba csomagolták az egész családot. Csak egy ágykeretet hagytak itt a következőknek. Üresen áll az üres hálószobában, fülrepesztő ordítás. Mint ott és akkor. A szemem láttára.
