Ismert toposz jelenik meg hátul a vetítésen. Földből kibúvó palánták, majd a szirmait kitáró rózsa előtt látjuk, ahogyan prológusként a később az érett, pályája csúcsa felé haladó táncművészt is képviselő Rónaki Nina vörös-fekete színekben összefoglalja az előttünk álló estet. A balett feszes, kecses, szigorú, mégis lágy mozdulataival Rónaki teljes beleéléssel nemcsak egy táncművész, hanem minden alkotó pályáját prezentálja: kibújik lassan a föld – esetében a tüllsál alól - , megnő, szárnyal, él, alkot, táncol, tehetségével hozzáad a világhoz, hogy aztán szépen és méltóságteljesen visszaadja magát a földnek.
Vincze Balázs koncepciójának erőssége az összművészetiség:
Uhrik Teodóra életének főbb, feketével és vörössel, a szenvedély árnyalataival színezett állomásai ugyanis nemcsak a balett formájában jelennek meg. Fekete Katalin kifejező, a tartalmat és a táncot szolgáló jelmezeiben és látványvilágában a nyolcvankét éves művész prózában mesél gyerekkoráról és arról, hogyan ismertette meg édesanyja a tánccal. A fő díszletelemet, a piros, később fehérré változott ajtót használva, tőszavakban mutatja be kínzó dilemmáját az anyaság és a tánc, a család és a karrier között. A balett és más táncmozdulatok kevertségével mutatja meg nekünk válását és magánéleti nehézségeit az előadásban partnerével, az életben pedig férjével, a Liszt Ferenc-díjas Lovas Pállal. Az oktatás éveit a művész az egyik fiatal résztvevővel, a középiskolás Dávid Diánával adja elő. Dávid tűpontos és feszes balettja, alázatos, de nagyon is intenzív jelenléte egyenrangúvá teszi az életművet bemutató előadásban, amelyben néha ő a fiatal Uhrik Teodóra, néha pedig ő maga a Fiatal, Pályája Elején Lévő Táncos. Mindeközben a háttérben Uhrik lánya, Lovas Anna vetített festményei húzzák alá vagy adnak mélyebb réteget a színpadon bemutatott életképeknek. A zenei montázs során pedig felcsendülnek Uhrik fiának, Kamarás Ivánnak énekei. Sőt, a színész hangfelvételről édesanyja egyik, a szerelemről és a párkeresés nehézségéről szóló versének elmondásával is közreműködik. Uhrik Teodóra sokféle művészeti, drámai és humoros emberi oldala is megjelenik a rendezésben. Ez főleg annál a jelenetnél érződik, amikor elidegenítésként Uhrik és Lovas – kilépve a balett adta merev keretekből – megidézik fiatalságuk éveit: kocsit imitálva rodeóznak, pezsgőznek, napszemüvegben nevetnek addig, amíg Uhrik azt nem mondja: elég. Szép volt. De már elmúlt.
A komplex előadás bátorságát bizonyítja az is, hogy a táncművész képes és akar beszélni az elmúlásról is. Uhrik saját verse elszavalásával adja tudtunkra a halállal kapcsolatos gondolatait – „csak az álomban mesés/ az angyali temetés” -, hogy aztán kilépve a fényből és átlépve immár a fehér ajtón, fehérben táncoljon partnereivel a sirályokkal teli mennyországban.
A test megöregedhet. Nem olyan feszesek már azok a forgások, nem olyan egyenes a kinyújtott kar, de a végtelen szeretet és rajongás az arcon nem múlik el. Uhrik a bizonyítéka annak, hogy a lélek tényleg nem öregszik meg, ha nem hagyják. És hogyan is hagyhatná az, aki számára az élet tánc nélkül virágok nélküli kert?
Infó
PB2 Company: Egy áttáncolt élet
Rendező-koreográfus: Vincze Balázs Harangozó-díjas Érdemes művész
május 5.
Nemzeti Táncszínház
