A dzsungelben barangolva egy kis brazil szigeten mindenre számítottam, csak arra nem, hogy egy ortodox bolgár temetőre és Brazília egyik legnagyobb börtönlázadásának nyomaira bukkanok.
„Rión és a karneválon kívül nem sok mást tudnak Brazíliáról a külföldiek” – jegyezte meg a brazil ismerősöm, Pedro, amikor felvett engem és a barátom Sao Paulóban. Körülbelül négyórás autóút várt ránk a világ egyik legnagyobb metropoliszából egy brazil viszonylatokban kicsinek számító tengerparti településre, Ubatubába. Pedróval Dél-Afrikában barátkoztunk össze, ahol mindhárman önkéntesek voltunk a Cheetah Experience-nél, egy gepárdmentéssel foglalkozó szervezetnél. Bár van köztünk 15 év korkülönbség, a közvetlenségének köszönhetően ő volt az Afrikában kialakult baráti társaságunk lelke, akitől novemberben abban a reményben köszöntem el, hogy hamarosan újra látjuk egymást.
Ez a hamarosan áprilisban jött el, amikor 15-16 órányi utazás után egy napra megpihentünk Sao Paulóban, másnap pedig Pedro értünk jött autóval, és egy héten keresztül vendégül látott minket az otthonában, ami egy földi paradicsomnak tűnő hely, a brazilokon kívül mégsem hallott még róla soha senki.
Így kerültem tehát a dzsungelbe, egy aprócska szigetre, ahol a fejünk fölött selyemmajmok ugráltak és jöttek egészen közel hozzánk abban a reményben, hogy van nálunk néhány finom falat számukra. Ahol kisebb-nagyobb kígyók tekeregtek a faágakon, és ahol egy kiépített kirándulóúton végighaladva egy temetőben kötöttünk ki, tele ortodox keresztekkel, néhányszáz méterrel arrébb pedig egy börtön romjaira bukkantunk.
Jobb élet reményében érkeztek
Ilha de Anchieta szigete Ubatubából motorcsónakkal 20-25 perc alatt elérhető. Pedro ragaszkodott hozzá, hogy az első napunkat a közeli szigetek bejárásával töltsük, aminek ez volt az első állomása, és ahová fürdőruhában, az őszi brazil naptól kissé megpirulva érkeztünk meg. Itt horgonyzott le az 1920-as években több ezer kelet-európai bevándorló is, akik az egykori Besszarábia területéről érkeztek Brazíliába. A földbirtokosok földet és jobb életkörülményeket ígértek számukra, mint az akkor már egy világháborún átesett Európában. Végül soha többé nem hagyták el ezt a külsőre csodálatos szigetet.
A Discover Nikkei cikke szerint ugyanis 1926-ban Anchieta-szigetére körülbelül kétezer kelet-európai bevándorlót vezényeltek a brazil hatóságok azzal a céllal, hogy ott egyfajta mezőgazdasági települést hozzanak létre általuk. Segítséget azonban a brazil kormány nem nagyon nyújtott az újonnan érkezett európai emberek számára, akik helyismeret és megfelelő mezőgazdasági tudás hiányában, valamint a sziget körülményes megközelíthetősége miatt hamarosan súlyos nehézségekkel szembesültek. Élelmiszerhiány lépett fel, mivel pedig a többségében bolgár, ukrán és moldáv népek nem ismerték a helyi növényeket, az éhségük csillapítására a szigeten fellelhető növényeket kezdték fogyasztani. Köztük egy burgonyafélékre hasonlító gyökérzöldséget, a mandioca bravat, ami azonban mérgező, ha nem megfelelően készítik el.
A feljegyzések szerint a növény 100 nap alatt mintegy 151 ember halálát okozta. Ennek estek áldozatául azok a többségében bolgár telepesek is, akiket a sziget rendhagyó temetőjében, az erdő közepén temettek el. Az emléküket ortodox keresztek, emellett pedig 2014 óta emléktáblák is őrzik a szigeten. Ekkor látogattak el az áldozatok családjai is erre az apró brazil szigetre, ami bár földi paradicsomnak tűnik, százak számára valószínűleg épp az ellenkezőjét jelentette. A sziget tragikus története nem ért véget az itt elhunyt bolgár telepesekkel. Sőt, tulajdonképpen ez csak a kezdet volt.
A brazil Alcatraz
Bár első látásra Ilha de Anchieta egy egyszerű sziget gyönyörű partokkal, esőerdővel borítva. Beljebb merészkedve a bolgár temető mellett romokba is botlottunk; a kihelyezett portugál feliratok szerint egy egykori börtön épületeibe. Az elbukott mezőgazdasági törekvéseket követően a brazil kormány ugyanis 1934-ben börtönszigetté tette a Sao Paulo állam partjainál fekvő, körülbelül 828 hektáros szigetet, ahol felépítették az Instituto Correcional da Ilha Anchieta nevű büntetőtelepet. A céljuk kifejezetten az volt, hogy egy nehezen megközelíthető, elzárt helyen található börtönt létesítsenek, ahová a kormány által legveszélyesebbnek vélt bűnözőket zárták. Köztörvényesek és szélsőséges nézeteket valló csoportok tagjai mellett politikai foglyokat, a későbbiekben pedig idegen országok bevándorlóit is. Többségében azokat a japán és európai állampolgárokat, akik a második világháborút követően, a kommunizmus és a további harcok, feszültségek ellen menekülve Dél-Amerkában, Brazíliában próbálták újrakezdeni az életüket, de a kormány valamiért gyanúsnak találta őket.
