Mint a Kádár-korszakban felnőtt gyerek, utáltam a május elsejéket. Az egy kaptafára megrendezett pártrendezvényeket, amelyeken az általános és középiskolásokat, mellettük a helyi üzemekben és gyárakban dolgozókat biodíszletként használták. Tömött sorokban vonultunk el a főutcán a pártvezetőkkel tömött tribün előtt. Ez volt az ünnep koreográfiája Battonyától Nemesmedvesig.
Az ácsolt emelvényről mindenütt lelkes vagy magukat annak mutató helyi műsorvezetők kiabálták a mikrofonba mindazt, amit az előttük elhaladó iskolákról és „dolgozó kollektívákról” – a kifejezés zamata visszarepít az időben – fontosnak tartottak megosztani. A május elsejei felvonulások legfőbb értelme az állampárt számára nem más volt, mint hogy bemutassák és alátámasszák: épül-szépül az ország. Hogy ez igaz volt, vagy sem, azzal kevesen törődtek. Azon azonban a pártirodákban sokan dolgoztak, hogy az ilyen módon valóságnak hazudott látszatot szavakkal szidolozzák.
A hangszórókból ömlöttek a győzelmi jelentések. Megtudhattuk, hogy a szocialista munkaversenyben a helyi harisnyagyár (akkor még volt ilyen), a helyi húskombinát vagy éppen a tejporgyár (helyén épült meg évtizedekkel később a Tesco) megint túlteljesítette a ki tudja hányadik ötéves terv célkitűzéseit.
Azon persze utólag elgondolkozhat az ember, hogy amennyiben 1985–1986-ban annyira jól mentek a dolgaink, ahogyan a pártpropaganda harsogta, mitől omlott össze a teljes rendszer négy-öt év múlva. Persze tudjuk.
Amit a május elseje abban a rendszerben a diákokkal művelt, maga volt a förtelem. Abban a városban, ahol felnőttem, öt általános és megközelítőleg ugyanennyi középiskola tanulói masíroztak el a dísztribün előtt magyar és vörös zászlókkal. A pártzsargon szerint mi az oktatás frontján nyújtottunk kivétel nélkül valami egészen maradandót, amire ma már senki sem emlékszik. Ennyit a maradandóságról. Nem mondanám, hogy az ellenállás metaforája volt, de magukra valamit adó diákok szabályos közelharcot folytattak az iskolai zászlóosztások alkalmával, hogy magyar zászlót vihessenek. A vörös zászló – ahogy akkoriban fogalmaztunk – égő volt. Tényleg az volt.
Az iskolák nem sajnálták az időt a felkészülésre. A munka ünnepe előtt napokig gyakoroltuk a felvonulást. Teljes tanítási napok maradtak el, aminek a diák mindig örül, de amit helyette kaptunk, nem köszöntük meg. Mivel a gyakorlás idejére érthető módon nem zárták le a főutcát, ezért a több száz, de inkább ezer iskolás a helyi salakmotorpálya négyszáz méteres körén trappolt zászlókkal a kezében, a testnevelő tanárok üvöltözése mellett. Nyeltük a port. Ennél a matekóra is jobb lett volna.
Vonulásunk után apámat kerestem, aki kolbászjegyekkel várt. (Nem virsli!) Ettem-ittam, majd biciklire pattantam és kikerekeztem a Kettős-Körös partjára. A gáton elnyúltam, és a zsebrádiómat hallgattam. Élveztem az egyedüllétet. A hírekben egy ukrajnai atombalesetről beszéltek. 1986-ot írtunk, felpattantam kétkerekűmre, otthon magamra zártam az ajtót. Éreztem, hogy nagy baj van.