Mély megtiszteltetéssel vegyes meghatottsággal olvasom annak a 197 jeligés életírásnak a sorait, melyet 16–22 éves fiatalok küldtek be a Népszava élet.történet. pályázatára a múlt pénteki határidőig. Egy megvalósult álommal randevúztam. Nem egész egy éve került ugyanis a látóterembe egy könyv, majd számos cikk egy nemrégiben felfedezett egyedülálló leletről: több száz, a holokauszt során eltűnt fiatal életírásáról. Adta magát a gondolat: ma miért nem csináljuk ugyanezt? Miért nem tesszük fel azokat az egyszerű kérdéseket a saját gyerekeinknek, hogy: Ki vagy? Merre tartasz?
Az egykori dokumentumokat olvasva lenyűgözött a gondolat, hogy ezek akkor születtek, amikor még nem tudták, mi vár rájuk. Vagy sejtették? Ezért volt fontos írniuk? De tudjuk-e bármikor is? Tudom-e én, merre visz a következő hetem, évem? És azok, akiknek hála közel negyvennyolc órát töltöttem a számítógép előtt, amikor figyeltem a szó szerint záporozó regisztrációkat és pályamunkákat?
A kezdeményezés projektvezetőjeként nekem jutott feladatul megválaszolni a kérdéseiket, letölteni a jeligés írásokat, majd felrakni egy csak a zsűri számára dedikált felületre.
Klikkelek, töltöm, klikkelek, felrakom. Nem állom meg, hogy ne olvassak bele. Mennyi történet! Úgy érzem magam, mintha gyóntatófülkében ülnék. Függöny takar, nem látom az arcokat, de a hangjuk itt van velem. És az emlékezeteik pillanatfelvételei, amiket ránk bíztak ezek a bátor fiatalok, akik igenis látszani és beszélni akarnak! Mert nem igaz, hogy csak a telefonjaikba menekülnek, nem igaz, hogy nem éreznek, nem igaz, hogy nem látnak minket. Másként talán, mint az előttük haladók, de itt vannak. Készülnek a felnőttlétre, és számot vetnek az útjukon eddig történtekkel. Azokkal, amikre oly gyakran rálegyintünk, hogy „csak gyerekek”. De a világunkat ők viszik tovább. Kérdés, hogyan adjuk át.