A Tortúra 100. előadását láttam a Karinthy Színházban. Kishitűen nem néztem meg korábban, valószínűleg előítéletektől is gátolva. Bizony Árpa Attilát „ker. tévés” szórakoztatóipari tevékenysége miatt nemigen tudtam elképzelni egy balesetet szenvedett, lábát tört, a darab zömében ágyban fekvő, híres író szerepében. Akit az őt a behavazott, elhagyatott, hegyi országúton megtaláló rajongója, civilben szakképzett ápolónő, kezdetben odaadóan gondoz, majd lélektani és valós „hadviseléssel” megkínoz. De csak hajtott a kíváncsiság, hogy mitől ekkora siker a produkció, és engedtem a jubileumi előadás miatti újbóli invitálásnak.
Leesett az állam. Nem gondoltam volna, hogy Stephen King népszerű regénye, meg a belőle készült Rob Reiner rendezte izgalmas film nyomán ez a történet színpadon is ennyire erőteljes. A nézőkben olykor tényleg megáll az ütő. Mély, borzongató csendek keletkeznek. Közben az abszurddá váló helyzeteken időnként nevetni is lehet. Annie Wilkes a világtól elzárva, a telefont kihúzva, fogva tartja az írót, és nem szól senkinek, hogy ott van. Ugyanúgy begyűjti magának, mint John Fowles híres történetében, A lepkegyűjtőben, amiből ugyancsak készült darab is, Ferdinand a szép, szőke festőnövendéknőt, akit fogva tart a pincében. Ahogy a Tortúrában Annie Wilkes, egy ideig szinte hímes tojásként bánik a híres íróval, Paul Sheldonnal, A lepkegyűjtőben is csak később, fokozatosan durvulnak el a dolgok. Válnak mind hátborzongatóbbá.
Annie bepöccen azon, hogy új, éppen most kéziratban olvasott regényében, az író megöli kedvenc sorozathősét, Miseryt. Benzinnel leönti a csak egy példányban létező regényt, azt akarja, hogy az író gyújtsa meg a kéziratot, különben őt égeti el. A kézirat megsemmisülése után új regényt kell írnia. Közben megy a lélektani, olykor fizikai terror. Árpa eljátssza a kiszolgáltatottság, a megfélemlítettség széles skáláját. És persze a kétségbeesett szabadulási kísérleteket. Arcán ott a leplezni próbált elszántság. Iványi Árpád lendületesen pörgő rendezése remekül érzékelteti a két ember küzdelmét. Ahogy a szó átvitt, majd valós értelmében is tépik-marják egymást. Az idegeik mindinkább felmondják a szolgálatot, ettől akár a maguk számára is kiszámíthatatlanokká válnak, és ez még veszélyesebbé teszi a játszmát, hiszen Paul szökni próbál, majd a nő megölésével is kísérletezik. A humánum lekopik róluk, lényegében elfajzott horror figurákká válnak.
A horror és az ezzel gyakran rokon pszichothriller nem gyakori a hazai színpadokon, és nem is feltétlenül sikeres. Agatha Christie Egérfogó című krimije, ami egy hótól elzárt házban játszódik, valószínűleg minden idők leghosszabban, folyamatosan játszott darabja. Elképesztő, hogy 1952 óta adják a londoni West Enden. Én is megnéztem. Nem voltam oda a produkciótól, ami az elején nyilván remek volt, aztán attól, hogy újabb és újabb színészgenerációk kerültek bele és adták már iparszerűen, valószínűleg megkopott a fénye. De mára lényegében turista látványossággá vált, sokan feltétlen látni akarják, hogy mi a fene megy Londonban már több mint 70 éve!? Nálunk nem volt belőle hosszú szériát megérő, kiugró sikerű előadás. Ahogy a tán legismertebb Christie krimiből, a Tíz kicsi négerből sem, amit például több mint tíz éve a Játékszín mutatott be a nézőknek tetsző, jó előadásban, de ott sem futott kiugró szériát. Ahogy korábban a Centrál Színházban sem.
Az elmúlt évtizedek valószínűleg legnagyobb veszteséggel járó bukása a Sweeney Todd, magyar címmel Nyakfelmetsző bemutatása volt az Erkel Színházban 1992-ben. Mindössze néhány előadást ért meg. Tanúsíthatom, hogy már a premieren is csak lézengtek a nézők. Bedobtak pedig mindent, sztárokat, grandiózus látványt, és hát miután musicalről van szó, szólt persze Sondheim kiváló zenéje, ami jóval fajsúlyosabb, lidércesebb, kevésbé dallamos, mint a szokásos musicalek, olykor egyenesen lúdbőröztető. De feltehetően a nézőket ennél is inkább zavarta a horrorisztikus történet, hogy egy borbély elnyisszantja vendégei egy részének a nyakát. Kapásból ledarálják őket és friss húspogácsa készül belőlük. Ezen sokan kiakadtak. Ebből a históriából is volt film, annak esetében kevésbé okozott ez gondot. De a színházban, a műfaji sajátosságok miatt, hogy velünk egy légtérben tényleg ott lévő hús-vér emberek játszanak, más a tűrőképesség. Gondoljunk csak arra, hogy tévében, interneten, meg sem kottyan egy rakat meztelen nő, de ha színházban csak egy vetkőzik le, már többeknél kiveri a biztosítékot. Ha ezt férfi teszi, még inkább. Bár a horrorban a félelmeinket vetítik ki, testesítik meg, sokan nem akarják ezt látni. És, ha igen, akkor, nálunk legalábbis, a többség inkább filmen.
Vannak, voltak persze kivételek. Ilyen volt az Örkény Színházban a Jógyerekek képeskönyve, Ascher Tamás rendezésében, aki egyébként a Nyakfelmetszőt is színpadra állította a kaposvári teátrum fénykorában, az említettnél jóval nagyobb sikerrel. A Jógyerekek képeskönyvében rossz gyerekek bűnhődnek rútul a fekete humorú rémvarietében. A z eldurvult büntetés akár felgyújtás, csonkolás is lehet. Förmedvényes, de közben abszurdan röhejes, amit az Örkény zömében intellektuális közönsége jól fogadott. Hogy bármi borzalom megtörténhet a világban, azt pedig sajnos tapasztalnunk kell. Azt szintén, hogy nem „csak” felnőttek, hanem gyerekek is gyilkolnak gyerekeket.
A Tortúra a valóságból táplálkozó félelmeink sűrítménye. Olykor naturális. Amikor meglátjuk Paul törött, sebes lábát, amire gusztustalanul ráalvadt a vér, többen felkiáltanak a rettenettől. Nagyon igazi a hatás, feltehetően maszkmesteri remeklés. De Paul arcán a halálfélelem már színészi teljesítmény. Ahogy Annie arcán is az elállatiasodás, az immár kérlelhetetlen kegyetlenség, a humánum kiveszése, annak megnyilvánulása, hogy megállíthatatlan gyilkológéppé vált. A tét az, hogy mégiscsak sikerül-e megállítani. Vagyis a darab végén már egyértelműen élet-halál harcról van szó. Test, test elleni küzdelemről, melyben már nincsenek szabályok, mint a klasszikus western filmek végén lévő párbajokban. Ez már eldurvultabb, elaljasodottabb, az egyenlő feltételekkel vívott viaskodás helyett a hátmögöttiség, két ember küzdelmében is az ármány világa. A Tortúra, akarva-nem akarva, ennek is a kivetülése. Muszáj borzalmakon is szórakoznunk, hogy a valóságban legalább valamennyire immunissá váljunk velük szemben.
