„Arról álmodtam, hogy világhírű leszek”

„1916/17 telének végén új politikai szelek fújtak. Az a hír kezdett terjedni városunkban, hogy valahol valamilyen forradalom lesz, amely boldogságot hoz a világra. Heves viták folytak erről. Még a tanárunk is beszélt velünk róla. Végül kitört a várva várt forradalom. Tüntetések voltak a városban, ünnepi felvonulások, emberek meneteltek végig az utcákon, örömükben kiabálva, az izgalomtól megrészegülve. Akkor még nem értettem, mi ez. Csak annyit tudtam, hogy a cárt megbuktatták, és hogy most mindenki boldog és elégedett. Így hát én is boldogabb voltam.”

„Elérkezett 1920 telének vége. 9-10 éves lehettem, amikor történt valami, ami mélyen érintett és megrázta fiatal életemet. Édesanyám, akit annyira szerettem, hirtelen megbetegedett. Két héttel később meghalt. Utolsó pillanatai örökre megmaradtak az emlékezetemben. Állandóan előttem van az arca azokban az utolsó napokban. Kipirultan, véreres szemekkel, a távolba meredve feküdt. Legtöbbször már nem volt magánál. Amikor utoljára elmentem az ágya mellett, a tekintete rajtam pihent. Magához hívott, megfogta a kezemet, és keservesen sírt. Úgy tűnt, mintha tudatában lenne annak, hogy ezek az utolsó pillanatai. Már érezte a halál angyalának szárnyait, aki ilyen sok fájdalommal kínozta őt. Abban a pillanatban furcsa szorítást éreztem a torkomban. Képtelen voltam egyetlen szót is kimondani, és nem bírtam elviselni, hogy égő tekintete rám szegeződik. Aztán hirtelen az ágyára rogytam. Az arcomat az övé mellé fektettem, és újra és újra vadul megcsókoltam. A többiek húztak el tőle. Kivezettek a szobából. Nem volt szabad felizgatnunk őt.”

„Attól kezdve valóban más lettem. Anya halála után furcsán komoly, intenzív állapotba kerültem. Jobb szerettem egyedül lenni. Amikor játszottam, soha nem engedtem meg magamnak, hogy teljesen élvezzem. Valahogy úgy gondoltam, hogy a vidámságommal meggyalázom anyám emlékét. Amikor néha mégis megengedtem magamnak, hogy részt vegyek vidám játékokban, utána mindig haragudtam magamra, hogy elfelejtettem halott édesanyámat.”

„Városunk kezdett hozzá idomulni az új határ menti élethez. Egy század katonát állomásoztattak nálunk, hogy őrizzék a határt. A városlakók megszokták a jelenlétüket, ami a határon való árucsempészethez vezetett. Mindenki, fiatalok és idősek egyaránt, elkezdett a határon át üzletelni. Mindenféle kereskedőkkel és brókerekkel, szállítókkal és vevőkkel álltak kapcsolatban. Vettek és adtak mindent. Drágaköveket, szacharint, ruhákat, textíliákat. Nem kellett sokat tudni az áruról, mert bármennyire drágán vették is, biztosak lehettek benne, hogy százszázalékos haszonra tesznek majd szert, amikor az árut felküldik „a helyre”, azaz Minszkbe, és érte megkapják a díjazást. A díjazás mindig valami értékes dolog formájában érkezett. Pénz, arany, szőrmék, ékszerek és sok más ilyen tárgy, olyan dolgok, amikről még egy gazdag ember sem álmodhatott volna. A határon való kereskedelem kockázatos vállalkozás volt, olyan, mint a rulett. Mégis mindenki részt vett benne a legszegényebbektől a leggazdagabbakig. Ki ne akart volna beszállni ebbe a játékba, amikor egyik napról a másikra meggazdagodhatott? És a város valóban virágzott. Szegényeket nem lehetett látni sehol. Akik egykor szegények voltak, most szőrméket és drágaköves gyűrűket viseltek, és mindenki boldog volt. A gazdagság arra ösztönözte az embereket, hogy a magasabbrendűségre törekedjenek. Divat lett a gyerekeket a vilniusi gimnáziumba küldeni. Tanulmányaikban azonban rosszul teljesítettek. Pénzük volt bőven, így a legtöbben jól érezték magukat, és nem törődtek a tanulással.”

„Eleinte, amikor szóba került, hogy elmegyek otthonról, teljesen fel voltam dobva. Izgatott a távoli utazás lehetősége, és azt mondtam, hogy nagyon szeretnék utazni. Ám amikor eljött az indulás pillanata, hirtelen olyan rosszul éreztem magam, hogy le akartam mondani mindent. De már túl késő volt hozzá. A büszkeségem forgott kockán, ezért akaratom ellenére mentem el.”

„Amikor nyáron hazamentem, lengyelül tanultam és rengeteget olvastam. Nem felejtettem el fantáziálni, és álmodozni. Korábbi barátaim más irányba indultak el. Némelyikük üzleti pályára lépett, mások a tanári szemináriumba vagy gimnáziumba jártak. Mégis, mindannyian ugyanahhoz a társadalmi körhöz tartoztunk a városban. Amikor a társaságukban voltam, csatlakoztam az ő tevékenységeikhez, de amikor egyedül voltam, a gondolataim teljesen máshol jártak, mint az övék, és élveztem az egyedül töltött időt. Néha komoly problémákon gondolkodtam, vagy a fantázia hullámain sodródtam a messzeségbe. Verset kezdtem el írni. Gyengéim voltak a költők, írók, híres emberek. Arról álmodtam, hogy világhírű leszek.”

„1930-ban lettem 20 éves. Folyton azon gondolkodtam, hogy milyen lesz a jövőm? Mit csinálhatnék? Még nem tudni, hogy sikerül-e bekerülnöm a nyolcadik osztályba. Az a hír járja, hogy az Oktatási Minisztérium nem engedélyez újabb felvételit. És itt egy másik nehéz problémával is szembesülök, az anyagiakkal. A gazdasági válság apámat is érintette. Ő nem tud engem Vilniusban támogatni, így nekem kell megtalálnom a módját, hogy pénzt keressek, ami nagyon nehéz. Így állnak ma a dolgok. Hogy mi lesz később, azt természetesen nem láthatom előre. Az élet tele van bonyolult meglepetésekkel, és nem tudhatom, rám milyenek várnak még.”