Tavaly annyiban más volt ez az ünnepség, hogy az egyik díjazott éppen ő volt. Kocsis András Sándor kertjében meghatottan ült a díjazottak között, megszokott mellényében, sáljával és mosolyával. Talán könnyezett is, de a rá jellemző mosoly még akkor sem tűnt el az arcáról.
Pedig az utóbbi évek, hónapok inkább siralmasak voltak számára, mint örömteliek. Nem volt a helyén. Panaszkodott, munkát keresett, betegeskedett. Előfordult, hogy a József Attila versben megemlített levest, kenyeret és fröccsöt is nehéz volt előteremtenie. Nem nagyon talált munkát, színházit se és mást se. Még akkor sem, ha nagyon sok mindenhez értett. Neki csak abból jól kellett volna élnie, ahogy József Attila verseket szavalt és fejből tudta szinte az összeset. A neki megadatott 75 év alatt sokfelé játszott, sokfelé megfordult. Volt például a kapolcsi fesztivál, később Művészetek Völgye arca, betyárja, „falu rossza”. Márta István alapító egy lírai fekete-fehér képpel emlékezik meg közösségi oldalán Galkó Balázsról, aki a fotón könyékig felgyűrt kockás ingben, fekete kalapban egy háztetőn ül és hegedül. Az ilyen pillanatok nagyon jellemzőek voltak rá. Nem lehetett bezárni egy skatulyába, dobozba, még ha sokan ezzel el is akarták intézni őt, „A Galkót”.
Igen, felmászott a tetőre, beírt a közösségi oldalára és ricsajt csinált. A ricsaj pedig kellemetlen, kiszámíthatatlan is tud lenni. Még akkor is, ha a ricsajban semmi más nem vezérelte, csupán az igazságérzete. Ez volt benne a legfőbb mozgató. Sokszor nem tudott csendben maradni, kikiabálta azt, ami elkeserítette. Politikai véleményét sem rejtette véka alá. Közben a színház iránti alázata mindig megmaradt. A színpadi megszólalás felelőssége hajtotta. Akkor is, ha a betegsége egy időre épp a hangját vette el és akkor is, ha már egyre kevesebb ereje maradt a színpadi szóra. Szikár, játékos alakja halála után is velünk marad. Az egyre több barázdával teli tekintetének hitele pedig most már örökre társul József Attila mindig is érvényes, kitörölhetetlen lírájával.
