A katalán-spanyol művész igazán meghökkentő képei miatt vált ismertté. Kolumbia újkori történetét megismerve jutott eszembe egyik híres festménye: „A polgárháború előérzete”. Salvador Dalí ugyan a spanyol polgárháború kitörésekor festette a képet, de az minden ország a belső megosztottságból fellángoló konfliktusait kitűnően ábrázolja. Az önmagát darabokra tépő, vicsorgó alakkal Dalí a lehető legplasztikusabban mutatta a polgárháború lényegét és következményét, azt, hogy az ország egyik fele el akarja pusztítani a másik felét.
A spanyol polgárháborúban nehézfegyvereket, bombázókat is bevetettek, ezért nemcsak az egymással szembenálló emberek, hanem házak, templomok, városok, falvak is elpusztultak, ahogy ez történt az USA-ban az Észak Dél elleni, 1861-1865 közötti polgárháborúban. Ám a rombolás, a házak szétdúlása nem minden polgárháború sajátossága, hiszen az észak-írországi Belfastban a katolikusok és protestánsok szembenállása ugyan számtalan életet oltott ki, de az emberek mindennapjai nem változtak, még ha a városrészeket elválasztó falak között zajlottak is. Hasonló volt a helyzet Kolumbiában, és ez a „békés”, idilli polgárháború számunkra is intő példa.
PÁROS OLDAL LIBERÁLIS, PÁRATLAN OLDAL KONZERVATÍV. A Nobel-díjas kolumbiai író, Gabriel García Márquez szinte valamennyi regényében, sőt önéletírásában, a vele készült interjúkötetben is folyamatosan jelen van a néha iszonytatóan véres polgárháború, de ezt én mint regényeinek lelkes olvasója – legalábbis magamban – a XX. század elejére „könyveltem el”. A regényeken kívül keveset tudva a modernkori Kolumbiáról, a polgárháborút összefüggésbe hoztam a drogbárók, így a filmekből is ismertté vált Pablo Escobar kegyetlenkedéseivel.
A polgárháború azonban nem múlt századi, sőt urambocsá’ XIX. századi, hanem napjainkban is tapintható jelenség, jóllehet Kolumbia ma az egyik legbiztonságosabb, legnyugodtabb dél-amerikai ország. Alig kilenc éve sikerült olyan békeszerződést aláírniuk az országban fél évszázadon át egymást gyilkoló erőknek, amely a mai napig nem borult fel, és amelynek hatására az évente több ezer, sőt több tízezer ember halálával, eltűnésével járó harcok megszűntek.
Képzeljék el, hogy városuk főutcájának a páros oldalán a konzervatívok, a páratlan oldalán a liberálisok élnek, akik között olyan mélyen beivódott az ellentét, hogy ha a másik oldalra tévedne át valaki – mondjuk az itteni boltban elfogyott a kenyér, szemben meg még van –, akkor azzal kell számolnia, hogy vagy nem tér vissza többet, vagy később becsöngetnek hozzá és „eltüntetik”.
Ráadásul ha ebbe a kérlelhetetlen gyűlölködésbe még a helyzetet nehezen viselő parasztok közül toborzott gerillák is bekapcsolódnak, akik a vidéken, a hegyekben hol eltűnnek, hol meg előbukkanak, akkor a fegyverek nyelvén folytatott vita soha nem ér véget.
A MEGBÉKÉLÉSHEZ CSUPÁN IDŐ KELL? Kilenc év telt el az első be is tartott békeszerződés aláírása óta, és közel egy évtizede nem újultak ki az elűzésekkel, eltűnésekkel, saját ajtó előtti agyonlövetéssel fenyegető lövöldözések, harcok. A minden sarkon golyóálló mellényben, kedves mosollyal, segítőkészen a hétköznapi biztonság felett őrködő csinos rendőr- vagy katonalányok látványa ma már nem riasztó, inkább megnyugtató.
A nagyvárosokban működő emlékmúzeumok, az egymás iránti megbékélést segítő „érzékenyítő” épületek látogatottsága folyamatos: itt videóról vagy magnóról hallgatjuk az áldozatok családtagjait, amint elmesélik, hogyan élték meg, amikor ajtót nyitva a küszöbön vérbe fagyva találtak rá az anyjukra, férjükre, szomszédjukra. Látjuk, ahogy az új lakótelepek számára ásott munkagödrökből eltűnt, legyilkolt civilek holttesteinek százai kerülnek elő.
Azóta minden nagyvárosi graffitin könnycsepp csorog alá az arcokról, sőt az ábrázolt állatok szeméből is. Azóta már elhalkult a közbeszédben a túloldalon élők dehumanizálása, mindenki számára – a túloldaliaknak is - kinyíltak a boltok. Sőt, talán a megbékélést az is segítette, hogy a modern országok gazdaságában a szolgáltatások - a kiskereskedelem, a fodrászok, a barnítószalonok, az éttermek, a bankfiókok, a bárok, a testépítők, az ingatlanügynökségek - termelik a GDP háromnegyedét.
Márpedig ezek csak a biztonságos, sűrű emberforgalomban működnek, a jól szervezett közlekedésre, az önfeledt kirakatnézésre alapozódnak. A saját szükségletek kielégítésére szánt és jól felhasznált idő a hajtóerejük, nem a gyors menekülés a biztonságosnak hitt otthonokba, ezért épülnek a kiszámíthatóságra, a nyugalomra. Akiknek nincs mit félteniük, azok szívesen vonulnak be a háborúba, akik pedig meg sem tudják számolni, mekkora a vagyonuk, azok számára a háború nem embereket jelent, hanem egy újabb darab föld, egy újabb boltlánc, egy újabb palota, egy újabb bankfiók megszerzését. Az oligarcháknak egy ennek érdekében kioltott emberélet nem több, mint a gombfociban elért újabb gól.
Csak a vezérek, a kövérre hízott vagy éppen napbarnítottan kigyúrt oligarchák élvezik a harcot, a beszédeikben a kelleténél több t-vel ejtett retttentő megméretttetést, a díszszemlét, a felhalmozott fegyverek, a jelentést tevő tábornokok látványát. A béke sok közepes vagyon védelmére épül, mert sokan veszíthetnek túl sokat az állandó harcban, kardozásban, a szájkaratéban, a hirdetőoszlopokon vicsorgó kijelölt gyűlölködők látványával.
ÁLLAMI ÁLOMVILÁG HIÁNYA. Egy békés ország lakosainak többsége egymásból, az egymás számára kínált szolgáltatások, áruk bevételéből él, és kicsi köztük az aránya azoknak, akik az adófizetőktől beszedett és a hatalomban lévők által feléjük irányított pénzből gazdagodnak, mint ahogy a közepes jövedelműek között kicsiny jövedelemhányadot képvisel az adófizetőktől szerzett pénz. Az államilag megerősített, állami pénzből táplált álomvilágnak az akár polgárháborúig szítható megosztottság az ára.
Az állami álomvilágnak az állam által átfogó bűnszervezetté szervezett, a társadalom minden szeletét átfogó „szervezett felvilág” az ura. A bűnszervezetként működő felvilágnak kizárólag a drogok előállításából, forgalmazásából élő, szervezett alvilág a méltó versenytársa. Az államilag szervezett felvilág – legyen az konzervatív vagy liberális – feszül szembe a drogon és drogból élő szervezett alvilággal.
Ez a több mint hetven éves polgárháborúba torkolló, a civil életet ellehetetlenítő, fegyveres csoportok harcát hozó helyzet mindössze tíz éve szűnt meg Kolumbiában, ám a béke következményei szemmel láthatóak. Már nem lopják szét az adófizetők pénzét az államot maguk alá rendelő csoportok, nem stadionok épülnek, hanem metró, a szegényebbek hegyoldalba, sűrűn épített házaihoz tömegközlekedésként használt „lanovka” visz, ennek állomásai körül iskolák, rendelőintézetek épültek, és az emberek benépesítik a szolgáltatásokat és árut kínáló üzletek ezreit.
A nehezen visszaszerzett, törékeny békét golyóálló mellénybe öltözött csinos nők tömegei védik, a társadalmi nyugalom fennmaradása, az államháztartás törékeny egyensúlya pedig kizárólag a közösen elismert értékek és érdekek megvalósítására irányuló közpolitikák (közlekedés, oktatás, gyógyítás, idősek és elesettek ellátása) védelmén alapul. Az álomvilág a drogból és a drogon élők luxusa. A „mindennapi kenyerünket ... itt, a földön is”-t mormolók és végrehajtók minek akarnák egymás álmait elrabolni? Elég nekik a sajátjuk.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
