Bölcsen járt el Hadházy Ákos, amikor felkérte szimpatizánsait, szavazzanak arról, május elsején melyik helyszínen folytassák a tiltakozást a Budapest Pride ürügyén elkövetett jogfosztás és a „technofasizmus” – az arcfelismerő rendszer alkalmazása – ellen. Két lehetőség adódott: az egyik az Erzsébet híd volt, ahol a rendőrség nem engedélyezte a demonstrációt, a másik a Parlament előtti Kossuth tér, ahol teljesen legális módon, kockázat nélkül lehet megtartani a tüntetést.
Az Erzsébet híd tűnt a bátrabb, a Kossuth tér az okosabb megoldásnak. A szavazók számát nem ismerjük, a szavazati arányt viszont igen: a válaszadók háromnegyede a Kossuth teret preferálta. Bőven lehet még ebből hídfoglalás is – ha a jelenlévőknek úgy támad kedve, miből sem áll átvonulni a közelben lévő Margit hídig –, de a demonstráció legalább nem az eleve betiltott gyűlés pozíciójából indul.
Amikor Hadházy felsorolta, milyen érvek szólnak az egyik vagy másik helyszín ellen és mellett, egy fontos szempont kimaradt: az eddigi hídlezárások nem a fideszes politikusoknak okoztak kellemetlenségeket (akikkel szemben a tüntetések szerveződtek), hanem a jórészt ellenzéki budapestieknek (akik szerettek volna zavartalanul közlekedni a városban). Megeshet, hogy a harag ilyenkor nem a tiltakozást kiváltó hatalom, hanem a tiltakozók ellen fordul.
A bejelentett hídfoglalások folytatását igazolhatta volna, ha a résztvevők száma hétről hétre nő, csakhogy ennek az ellenkezője következett be. Eljött az ideje a váltásnak.
Ettől még véletlenül se lett igazuk azoknak, akik haszontalannak bélyegzik a tüntetéseket. Könnyen lehet, hogy valakik jobban, sikeresebben, hatásosabban is tudnak demonstrációt szervezni: számukra javasoljuk, hogy ne csak a nagyi karosszékéből gurgulázzák ki magukból a kifogásaikat, hanem cselekedjenek. Ahogyan a kutyapárt tette, amikor több mint tízezres gyűlést hozott össze a Hősök terén.
Nem a tüntetés értelmetlen, hanem az a vita, hogy van-e értelme a tüntetésnek. Magától értetődik, hogy van. A tüntetés nem csodafegyver, csupán egy eszköz a sok közül. Egyetlen tüntetés se képes megdönteni a rendszert, de minden tüntetés közelebb vihet a rendszer megdöntéséhez. Azok, akik – bármilyen számban – utcára vonulnak, főként, ha még retorziónak is kiteszik magukat, ellenzéki oldalról nem gúnyos kioktatást, hanem tiszteletet érdemelnek.
Tévedés azt gondolni, hogy a hatalmat meg se karcolják az ilyen apró-cseprő megmozdulások. Ha a kormány oda se hederítene az ellenzéki demonstrációkra, legutóbbi alkalommal nem lepték volna el rendőrök százai a Ferenciek terét.
A rendőrök – bár a múltban akadtak kivételek, amikor könnygázt vetettek be – alapvetően igyekeznek elkerülni, hogy a tüntetők elleni erőszakos fellépés képeivel legyen tele a sajtó. A Fidesz nem szeretné, ha a botrányos jelenetek bárkiben is felidéznék 2006-ot. Helyette más, kevésbé látványos módszert alkalmaznak: sorra szabják ki a pénzbírságokat a demonstrációk résztvevőivel szemben.
A büntetés összege a 444.hu cikke szerint alsó hangon a 85 ezer forinthoz közelít. Ha valaki „visszaesőnek” számít – vagy olyan ismert ellenzéki aktivista, mint Pankotai Lili –, akkor lényegesen nagyobb bírságra számíthat.
Nem világos, hogy kit miért büntetnek meg, és miért annyival. A pénzbüntetéseknek a rendőrség nézőpontjából megvan az a kétségtelen előnye, hogy képileg nem lehet megjeleníteni, ellenben visszatartó erővel bírhat. A rendőrök már 2014-ben így próbálták demoralizálni azokat, akik a Szabadság téri történelemhamisító emlékmű ellen tiltakoztak. Amúgy: akkor több tucatnyian nem fizették be a büntetést, hanem bírósághoz fordultak, és végül jogerősen pert nyertek.
A módszer tehát nem új, a szándék sejthető. A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) hat évvel ezelőtt hangsúlyozta: jogellenes az a gyakorlat, hogy a rendőrség szabálysértési bírságolással igyekszik elvenni a tüntetők kedvét a spontán demonstrációktól.
Kell még valami bizonyíték arra, hogy a tüntetéseknek van értelme? Persze, lehetne több értelme is: ha rendszeresen tömegek vonulnának az utcára.