Izgalmas időket élünk, pedig a felszínen látszólag majd’ minden mozdulatlan. A várakozás időszaka ez, meg a reménykedésé, hogy amit pár héttel ezelőtt elvégeztünk, azt jól tettük, s eredménye hamarosan meg is örvendeztet.
Magokat vetünk el.
Februárban kezdjük ezt a munkát, bár igazából annak nem is nevezném, hisz különösebb szellemi vagy fizikai erőfeszítés nem kell hozzá. Tél végi napokon, meleg konyhában rajtolunk, amikor odakint reggelente még köd bukik a magas ágyásokra, zúzmara dermed az alvó szőlőtőkék évről-évre vastagodó töveire, s a tyúkok kétszer is meggondolják, kilépjenek-e a fagyos földre, vagy maradjanak inkább odabent. Ilyenkor hozzuk fel a garázsból a műanyag tálcákat, teli apró kis fekete csészékkel, amik még tavalyról, tavalyelőttről maradtak, hogy idén is hadba álljanak néhány hétre. Zsákos földet is cipelünk, amit aztán kevés homokkal és humusszal keverünk össze, hogy porhanyósabb talajra hulljanak az apró kis életek.
Monoton folyamat ez: telelapátolni a kis tartályokat úgy, hogy lehetőleg ne tollászkodjanak apró kis göröngyök se az alján, se a tetején. Ehhez előbb kézzel végig kell „maricskolni” – más tájakon maricskázni, marizsgatni – a nagy zöld vödörbe beöntött földet, és szétmorzsolgatni a benne összetapadt, itt-ott összeszikkadt rögöket. Pár perce visszarepülünk ilyenkor a gyerekkorunkba, amikor a homokozóban megbúvó agyagosabb darabokat kellett részeire bontani, nehogy a gondosan felépített vár vagy vizesárok épp egy ilyen durungosabb rész miatt vesszen el. Most az apró csírák útját könnyítjük ekképp, a sima felületen könnyebben törnek majd utat maguknak.
Már ha utat törnek.
Épp erről szól a várakozás, a reménykedés. Napról-napra böngészgetjük a fekete felszínt, látunk-e már hajszálnyi repedést? Mozdul-e a télen kiszáradt mag, ami a kellő nedvességtől megduzzadva kipattan, hogy kieressze magából a benne szunnyadó erőt. Előbb csak egy görbe mini ujjra emlékeztető halvány zöld vonaldarab jelenik meg, hogy aztán pár nappal később már kiegyenesedve mutassa meg a maga valóját.
Az apró kis levelek egyikének végén ott bucskázik a feltört száraz maghéj, a csoda, hogy az olykor mákszemnyi, máskor borsónyi bogyóból miként lesz később méteres paradicsombokor, messze elkacskaringózó futóbab.
Látjuk, mennyire erős és robusztus a nagydobosi sütőtök, ami elsőként bukkan fel, és később sem lesz mimóza. Ha április végén kiültetjük, májusra már a fél földterületet beteríti hatalmas indáival, szétterülő leveleivel. Bezzeg a paprika! Szinte minden tavasszal megcsúfol. A padronok még csak-csak kibújnak, de a kápia, a nagybogyójú táltos, a palóc és a székely is földbe hal, pedig ugyanúgy törődünk velük, ugyanúgy gondozzuk, mint azt, amelyik végül úgy dönt, életre kel.
Egyszerre van így jelen tálcáinkon élet és halál, sorvadás és bujaság, szomorúság és öröm, hogy aztán a természet, a nagy tanítómester odakint megmutassa saját erejét: az ősszel leesett, elhullott magokból lesznek végül a legerősebb hajtások.