Renner Erika egy hős. Bár nem volt választása, az ellene elkövetett brutális támadás után minden fájdalma, a jog- és intézményrendszerben elszenvedett másodlagos bántalmazása után is beleállt saját erejébe, az áldozat szerepe helyett a túlélőébe. Nők ezreinek rándul össze a hüvelye, ha a lúgos orvos szavakat leírva látja, és minden jóérzésű ember émelyeghetett, amikor márciusban jött a hír, hogy az elkövetőt már a 11 éves, így sem elég hosszú börtönbüntetése lejárta előtt feltételesen szabadlábra bocsáthatják. Újabb küzdelem várt Erikára, aki a sajtóból értesült arról, hogy talán újra rettegnie kell az életéért. Míg az erőszaktevő az ő legmélyebb félelmeiről is tudomást szerezhetett, ő semmit sem tudhatott arról, vajon a megbánás vagy a bosszúvágy munkál-e a férfiban, akit korábban a „ha az enyém nem leszel, másé se lehess” indulat sarkallt iszonyatos tettére, és egyszer már nem állította meg semmi.
Erika számos interjúban, köztük lapunknak is elmondta, milyen jogi lépéseket tart szükségesnek nem csak a saját, de a többi áldozat védelmében, erről egyeztetett az igazságügy-miniszterrel is. A napokban megszületett a törvénytervezet, mely a többi között lehetővé teszi a végleges távoltartás elrendelését, akár a sértett kérésére is.
Óriási köszönettel tartozik Renner Erikának a magyar társadalom, nem csak a nők, hiszen bárki lehet áldozat, nemtől, kortól, társadalmi háttértől függetlenül.
Azonban, ha jelenleg is lehetetlen betartatni egy csupán napokra, hónapokra szóló távoltartást, ami az akár halálos kimenetelű tragédiák elkerülését szolgálná, hogyan lehetne megnyugtatóan betartatni az idők végezetéig? Amikor nincs valódi áldozatvédelem, nincsenek szakemberek, sem rendőri erőforrások a kapcsolati erőszak egyre durvuló hullámait megfékezni.
Nem hatott a fogadkozás a japán anya meggyilkolása után, hogy mostantól másképp lesz, átnézik a nyomozati anyagokat, komolyan veszik a feljelentéseket. Tuzson Bence megtette a dolgát. Hetente egy ember életét menthetné meg, ha Pintér Sándor is tenné a magáét.