Napjaink mind érdesebb politikai összefeszüléseit, csörtéit hallgatva-szemlélve, ellensúlyként, mosoly csiholásként egy több mint félévszázados történet ötlik eszembe.
A hatvanas évek elején a május elsejei felvonulások fináléját hagyományosan a testnevelési főiskolások jelenítették meg. Érthető, hisz a torna tanszék vezetője, majd az intézmény későbbi főigazgatója, a mindenki által tisztelt és kedvelt Kerezsi Bandi bácsi Európa-szerte elismert tekintélye és szakirodalmi hivatkozása volt a tornaünnepélyeknek.
Akkor egy többemeletes, kerekeken guruló, körpadlózatú, minden szinten alumínium korláttal biztosított, úgynevezett gúlakocsit álmodott meg, amelyet egy feldíszített traktor vontatott.
Magától értetődően a korabeli állami és politikai vezetőkkel zsúfolt disztribün előtt kellett lezajlania a finálénak.
Ez az addig rejtekben tartott, nagyméretű nemzeti zászlónak - figyelem, nem a munkásosztály vörös lobogójának - a felépítmény csúcsán történő kibontásával és meglengetésével indult, az alsóbb szintek szélein végzett gimnasztikai és tornagyakorlatok színesítették, majd a hatást nemzeti színű, valamint vörös papírzászlócskák elővarázsolásával és integetéssel szükségeltetett fokozni. Mindennek csúcspontjaként pedig botokkal kíméletesen ki kellett zavarni és felröpülésre késztetni az alsó padlózat ketreceiből a „békegalambokat”.
Máig fizetem a söröket galambászatban jártas felvilágosítómnak, aki lebeszélt a tornászalkatomból adódó, zászlós csúcsszereplésről, tájékoztatván, hogy ilyenkor a felzavart galambok első dolga könnyíteni magukon. A televíziós közvetítés felemlítésével rávett, kevésbé körültekintő helyettesítőmnek azóta is én állom évfolyamtalálkozóinkon a békepoharat.
A szerző testnevelő, labdarúgó szakedző, az Országos Sporthivatal volt elnöke.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.