Mivel az ott dolgozók nem jószántukból teszik ezt, hanem munkaköri kötelességük eme feladat, mindig udvariasan végighallgatom őket, majd megköszönve visszautasítom az ajánlatot, és azzal fejezem be a diskurzust, hogy ellenben egy kiló húszezrest elfogadnék. Ezen jót mosolygunk, mindkettőnknek szereztem egy-két kellemes percet, ezért gondolatban a vállamat is büszkén megveregetem, és a humorizálást elkönyvelem aznapi jó cselekedetnek, mert tudom, kell a mentális muníció az ott dolgozóknak, hiszen sok a türelmetlen, undok ügyfél.
Egy ilyen alkalom után, a postáról kilépve felötlött bennem a közvéleményt már napok óta foglalkoztató, az „oszd meg és uralkodj” elvéhez hű, és a regnáló hatalmaskodók diskurzusának gyakorlatát követő téma, a „kullancsok” rongyrázása. A rongyrázás ebben az esetben nem keverendő össze a takarítás közben használt, hagyományosan szövetszerű anyag kézzel történő, ablakon kihajolva integető mozdulatokat imitáló portalanításával, hanem az esztelen és céltalan pénzszórásra utal. Bár már a „por” is egészen mást jelent, mint tegyük fel, ötven éve, főleg, ha fehér, de ebben a kontextusban csupán az ártalmatlan kosz megjelöléséről van szó.
Erről az egészről egy közismert, gazdag üzletember alakja ugrott be, az ő hozzáállása a pénzhez, vagyonhoz, annak megszerzéséhez, megtartásához, elköltéséhez. Klapka György, aki igazi self-made man volt, úgy vélte, azt tanította, hogy hirtelen pénznyeremény nem vezet tartós és megelégedett meggazdagodáshoz. Ezt a tézisét egyébként tudományos kutatások is alátámasztják, amelyek beszámolnak a lottónyertesek sorsának alakulásáról. Ez szinte minden esetben a vagyonnak számító pénzösszeg elveszítéséről szól. Amennyiben nincs a pénz megszerzéséhez és okos elköltéséhez távlati elképzelés, az pazarláshoz, pénzszóráshoz, kvázi rongyrázáshoz vezet. Klapka azt mondta, ahhoz, hogy élvezni tudjuk a befektetett munkánk gyümölcsét, fifika kell. Neki a fifika tárgykörébe a tőzsdézéstől kezdve a hivatalos kereskedelmi tranzakciókon át a roppant kreatív ötletek megvalósításáig neki minden belefért. A 100 forintos autó, a Hagyományos Mosópor piacra dobása is. Az ő ötlete volt az 1990-es évek közepén az első, 06/90-es előhívóval indítható tippvonal, de a Klapka Lottó beindítása is, amelynek sorsolása szórakoztató műsor keretében történt, haláláig Antal Imre volt a műsorvezetője. Kettejük sziporkázó kvaterkázását hálás tanúként élveztem, sokat tanultam belőle. Klapka úr, ahogyan nevezték, egyáltalán nem hitt a szerencsejátékokban, nem tartotta őket sikeres, valódi és végső meggazdagodáshoz vezető, életstratégiaként alkalmazható eszköznek, mert megtapasztalta, és megtanulta, hogy végül mindig a bank nyer. „Abban hiszek, ami itt van!” – mondogatta, amikor kérdezgették az általa kitalált szerencsejátékokról, és a halántékára bökött. Klapkának persze voltak stiklijei, bukásai is, nem is kicsik, de józan, paraszti esze annyira sosem vitte tévútra, mint egy mai strómant, akinek egy nap a világ. A Főnök, ahogy a beosztottjai szólították, így vagy úgy, de megdolgozott a pénzéért.
Másik jótanácsa az volt, hogy okos ember nem hivalkodik a pénzével, pont azért, mert okos. Nem hívja fel magára sem az adóhatóság, sem az emberek figyelmét a vagyonával megszerezhető értékekkel, és az életmódjával. Az őt körülvevő talpnyalókat és az irigységet tudomásul vette, vagyona sallangjának tekintette, de sosem tulajdonított neki jelentőséget. Tudta, hogy minden csoda három napig tart, ezért csak ment előre rendületlenül. Csinálta a Klapka-show-t a médiának, de közben tette a dolgát.
A lényegről elterelő, központi hadművelet újabb kulcstémáját sikerült az én agyamba is bevésni, mégpedig olyannyira, hogy transzgenerációs emlék hatására egyik reggel, végig sem gondolva, mit mondok, rászóltam a macskára, hogy addig nem kap új cicakaját, amíg meg nem eszi azt a pár szem száraztápot a tálkájából, amelynek láttán egy ukrán, éhező kismacska vitustáncot járna örömében. Ahogy kimondtam, azonnal eszembe jutott a II. világháborúban Nyizsjnij Novgorodot megjárt nagyapám, ő figyelmeztetett minket így, ha nem akartuk megenni az ételt. „Ne hagyj a tányérodon semmit, mert abból a maradékból egy szibériai kisgyerek még jóllakna!”. Ő csak tudta, mert onnan jött haza félig lefagyott lábbal, koravén arccal és megtört lélekkel, alig harmincévesen. Nagy baj, hogy a történelem – amíg nem tanul belőle az emberiség – ismétli önmagát, és belőlem újra arról a tájékról szóló szófordulatot, gondolatsort hív elő, mint ötven éve egy volt hadifogolyból. Az újonnan felfedezett összefüggés hatására úgy gondolom, egy 2026-os tavaszi nagytakarítás nagyon ráférne erre a bepiszkolódott kilencvenháromezer négyzetkilométerre, utána pedig – hogy ne fertőződjünk el ismét – a kullancsriasztó használatát is el kellene sajátítanunk mindannyiunknak. Hátha „A magyar név újra szép lesz, méltó régi nagy híréhez”!
