A Belügyminisztérium közleménye, amelyet a csípő- és térdprotézisekre vonatkozó „várólista protokollal” kapcsolatos méltatlankodó írásokra - Tajgetoszunk, a várólista - adott ki válaszul, igazán jó példa a tökéletes kommunikációs alkalmatlanságra.
A tárca közleménye szerint „az új protokoll – a nemzetközi gyakorlatot alapul véve – szakmai ajánlásokat fogalmaz meg a betegek ellátásával kapcsolatosan, egyértelmű útmutatást ad a várólistát kezelő szakszemélyzet részére, hogy konzisztens, szabványos, szakmai alapú, a betegeket támogató, transzparens szemléletben ütemezzék az ellátások igénybevételét.”
Roppantul sajnálom, de itt elő kellett vennem a legalaposabb olvasási képességemet, és mint az első osztályban a tanév végén, odanyomtam a szöveg alá az ujjam, és a nyelvem kidugva szinte szótagolva olvastam.
Tajgetoszunk, a várólistaELSŐ TÉTEL: „az új protokoll – a nemzetközi gyakorlatot alapul véve”.
A közleményt kiadó összekeveri a várólistát a szakmai protokollal. A várólista alkalmazására akkor kerül sor, amikor egy időben, egy területen nagy számú beteg ellátására nincs elég erőforrás. Ilyen mindenütt létezik, ahol közfinanszírozott egészségügyi rendszer működik. A szempontokat törvényben határozzák meg, betartásuk kötelező. A fő szempont az arányos elosztás és a méltányos hozzáférés, a cél pedig az egészségügy terheinek csökkentése.
A protokoll viszont szakmai előírás minden betegségre nézve, segítség az orvosnak, hogy a betegek szükségleteik szerinti besorolását el tudja végezni egy adott betegségcsoporton belül, és ehhez segítségül hívja a társbetegségek protokollját. Csakhogy a hivatkozott nemzetközi gyakorlat kiemeli, hogy az orvosok szerződést kötöttek a beteggel, és a beteg érdekeinek elsőbbsége van.
Az angol nyelvű orvosi szakirodalom nem tartalmaz diszkriminációt, nem sérülnek a betegek jogai. Nem negligálják a hatályos törvényeket, nem sértik meg a bioetikai elveket. De ha átvették volna is a teljes nemzetközi gyakorlatot, akkor sem gondolom, hogy egy teljesen más egészségügyi rendszerből, eltérő szakmai és társadalmi egészségkultúrából, jogrendszerből származó protokollt le lehet másolni. A világ boldogabb felén tudják: ezt mindenkinek magának kell kialakítani, folyamatosan fejleszteni.
Ha volt is rá kísérlet, a magyarországi egészségügy romjai, a háborús körülmények, a mérhetetlen eszköz-, pénz- és szakember hiány halálra ítéli a legjobban elkészített szakmai protokollt is. Merthogy a protokollhoz csekklista is tartozik, benne, hogy mi minden szükséges mondjuk egy műtét elvégzéséhez. Emellett idő és energia, hogy a szakemberek átbeszéljék, a betegek megismerjék.
MÁSODIK TÉTEL: „Szakmai ajánlásokat fogalmaz meg a betegek ellátásával kapcsolatosan".
Az említett szakmai testület - Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) - nem jogalkotó, nem készít törvényt vagy rendeletet. Az általa adott vélemény szakmai ajánlás, ami nem kötelező. A „szakmai” meghatározás egy általános fogalom - sokkal korrektebb lenne, ha etikai, jogi szempontokat is látnánk benne. De ennek nincs nyoma. Még a közlemény sem állítja, hogy keresnünk kellene benne ilyesmit.
De ha már szakmaiság: az egyik kórházban még a 45 kilós beteg alatt is összecsuklik a műtőasztal, és a műtőlámpát Józsi, a betegkisérő buherálja minden műtét előtt biztonságosra; más műtőben meg minden számítógéppel működtethető. Ilyen körülmények között születhet olyan döntés, hogy az egyikben kizárnak egy beteget a beavatkozásból, a másikban pedig a jobb feltételek miatt nem. Mert ez a valóság Magyarországon.
HARMADIK TÉTEL: „Egyértelmű útmutatást ad a várólistát kezelő szakszemélyzet részére".
Az útmutatás szükséges, de egyúttal felmerül a kérdés, hogy rugalmas-e. Vagy csak egy Belügyminisztérium által vezényelt napi parancs? A betegségek és kezelések sokszor nem standardizálhatók teljes mértékben. Egy merev rendszer nem veszi figyelembe az egyéni eseteket, például a súlyosabb társbetegségeket, pszichés állapotokat.
Mi van olyankor, ha az "útmutatást" nem minden intézmény akarja vagy tudja betartani? Mondjuk mert az egyik helyen van olyan orvos, aki dolgozott külföldön, és a technikai tapasztalatával simán operál túlsúlyosnak mondott beteget; a másik helyen a kezdő szakorvos hároméves gyakorlattal, egy kis vidéki kórházban inkább elutasítja a beteget. Az orvos állandó félelemben éljen, hogy mikor szankcionálják a döntését? Itt megragadható az orvosszakmai autonómia megsértése. A várólistát kezelő szakszemélyzetre való utalás pedig kétségbeejtő: tényleg Micikére gondoltak a készítők az osztályirodából? És persze megint előjön a kérdés: mit vezetnek be, várólistát vagy szakmai protokollt?
NEGYEDIK TÉTEL: „Konzisztens, szabványos, szakmai alapú, a betegeket támogató, transzparens szemléletben ütemezzék az ellátások igénybevételét."
Ezt a mondatot talán még az sem érti, aki leírta, annyira nem tartalmaz konkrétumokat.
Ami pedig a transzparenciát illeti, lehet, hogy a rendőrminiszter vagy az államtitkár szobájából nézve ez már az - de ettől még nem lesz átlátható rendszer.
Ha a túlsúlyos, együttműködésre képtelen, elégtelen szociális helyzetű csoportokat diszkriminálják, attól még az egész újonnan konstruált rendszer nem lesz átlátható.
A munkaadók, az egészségpolitika megköveteli a legolcsóbb megoldásokat az egészségügyben. Egyre erősödik az elszámoltathatóság, a felelősségre vonhatóság az orvosokat illetően, de úgy tűnik, a politika az orvos szakmától ellopta a szikét. Főleg, ha magában az orvostársadalomban is van hajlandóság ehhez asszisztálni.
Vagy jól látta ezt előre Losonczi Ágnes, amikor 1986-ban ezt írta? „Amikor egy társadalom felsőbb osztályai megteremtik a maguk számára az elkülönült, speciális gyógyító apparátust, akkor a hatalmon kívül lévők egészsége csak annyira lesz fontos, hogy egyrészt ne akadályozza a társadalom működését… másrészt járványokkal ne kockáztassa a felsőbb osztályok egészségét.”
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.