Az európai szociáldemokrácia programjának gazdaságpolitikai fejezetei hosszabb ideje a fenntartható növekedés és a társadalmi igazságosság összekapcsolására épülnek. Ez a törekvés megmutatkozik nemzetállami keretek között, az Európai Unió közös politikáiban, illetve az ennél magasabb szintű nemzetközi koordinációban is.
Pedro Sánchez spanyol miniszterelnök, a Szocialista Internacionálé 2022-ben megválasztott elnöke programadó nyilatkozatában úgy fogalmazott: egy méltányos gazdaságnak kell felváltania a neoliberális modellt, amelynek visszásságai a 2008–09-es nagy pénzügyi válság, majd pedig a Covid-19 világjárvány nyomán egyre jobban megmutatkoztak. A szociáldemokrácia feladata a progresszív globalizáció kimunkálása és képviselete, és a program fontos része marad a tisztességes munkakörülmények és munkavállalói jogok biztosítása is.
A legutóbbi jelentős klímaügyi világkonferenciát a francia szocialisták szervezték 2015-ben, és a baloldal vezetésével dolgozták ki és indították el 2019-ben az EU Zöld Megállapodását (Green Deal) is. Ez utóbbi a holland Frans Timmermans nevéhez fűződik. A globális felmelegedést megállító gazdasági modellre való átállás mély szerkezeti változásokat feltételez számos ágazatban.
Ez az átmenet azonban akkor tud igazságos lenni, ha az érintett ágazatokban dolgozók hathatós támogatást kapnak; a helyi társadalmaknak, gazdasági körzeteknek pedig esélyt ad a gazdaságpolitika egy új, termelékeny profil kialakítására.
A fenntarthatóságra való átmenet érdekében 2023 júliusában az európai szocialisták agytrösztje (FEPS) és a baloldali civil szervezetek európai platformja (Solidar) közös nyilatkozatban szorgalmazta egy olyan társadalmi szerződés kidolgozását, amely egyszerre törődik a gazdasági, társadalmi és ökológiai szempontokkal, előtérbe állítva a jóllét kérdését a GDP-ben mért gazdasági növekedéssel. Ez a nyilatkozat, amelyet az EU Tanácsának spanyol elnöksége idején, az energiaügyi és környezetvédelmi miniszterek tanácskozásával egyidejűleg fogadtak el Valladolidban, a feladatok között említette azt is, hogy az EU a partnerországokkal, és legfőképpen az ún. Globális Dél országaival is hangolja össze klímaügyi törekvéseit.
Az EU klímavédelmi törekvéseit nem vetette vissza a 2020 februárjában berobbant, Covid-19 okozta egészségügyi válság, illetőleg a nyomában elmélyült gazdasági recesszió. Az újabb nagy kihívásra az EU a tagországok közötti szolidaritás megerősítésével válaszolt. Nemcsak hogy egy új, 800 milliárd eurós keretet hoztak létre Next Generation EU néven, hanem a tömeges munkahelyvesztés megakadályozására egy 100 milliárd eurós kölcsönkeretet is felállítottak SURE néven.
Az EU a világjárvány időszakában visszatért ahhoz a gyakorlathoz, amelyben hosszú távú célokat tűz ki, például a foglalkoztatás szintjének bővítésére és a szegénység illetve a kirekesztés csökkentésére. Egy évtized múltán helyreállni látszott, amit a 2010-ben meghirdetett Európa 2020 Stratégia vezetett be: egy növekedési modellbe foglalni az okos (tehát a technológiai fejlődésre építő), fenntartható és befogadó célokat. Ezeket a célokat azonban a következő nagy válság, vagyis az ukrajnai háború idején már nem sikerült ennyire céltudatosan egyben tartani. Európa belebonyolódott a globális gazdasági hadviselésbe, ami a kereskedelmi és beruházási kapcsolatok felszakadozásával járt, felgyorsította a feldolgozóipar leépülését, és tartós stagnálást okozott.
A 2024-es év folyamán több olyan jelentés is napvilágot látott, amely utat mutatna az EU-nak a válságból való kilábalásra. A legfontosabbat a korábbi olasz kormányfő Mario Draghi mutatta be a múlt év szeptemberében, a versenyképesség fogalmát állítva a középpontba.
Draghi szakított a versenyképesség régi értelmezésével, amely a bérek, adók és más költségtényezők leszorításával operál. Számára fontosabb az innovációs folyamatok felgyorsítása, a kutatásfinanszírozás felturbózása, valamint az európai versenyszabályok reformja a nagyobb vállalatok létrehozása érdekében.
Az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen ahelyett, hogy az ajánlások teljes listáját napirendre tűzte volna, mazsolázni kezdett a listáról. Lényegében három fő csapásirányra szűkítette le az uniós gazdaságpolitika cselekvési terét: militarizáció, dereguláció, financializálás. Alelnökével, Kaja Kallasszal karöltve 800 milliárd eurós háborús költségvetést hirdettek meg márciusban, majd pedig a készenléti politika jegyében bejelentették, hogy minden uniós polgárnak 72 órás túlélőkészlet bevezetését tartják szükségesnek.
A fentieket látva nem lepődhetünk meg azon, hogy a válságból való kilábalás reménye nem Brüsszelben, hanem Berlinben született meg. Alig néhány héttel a 2025 februári Bundestag-választások után, Németország kiszabadította magát a 2009-ben bevezetett fiskális szabályok kényszerzubbonyából. A hírhedt adósságféket („Schuldenbremse”) a nagy pénzügyi válság idején fogadták el. Koncepciója különböző félreértésekre épült, és arra a különlegességre, miszerint a német nyelvben az adósság fogalma a bűn fogalmával kapcsolódik össze.
Valójában a német államnak több hitelt felvenni nem bűn lett volna, hanem fontos feladat. Az állami hitelfelvétel babonás korlátozása a beruházások fékjeként funkcionált. Ennek következtében 15 éven keresztül sokat vesztett Németország, de közvetve egész Európa is. A német infrastruktúra állapota szégyenletes: az internethálózat majdnem minden más EU-tagországban fejlettebb, a vasút működése akadozik, de a kórházakon és iskolákon is kezd meglátszani az elhanyagoltság. A német állam éveken keresztül negatív reálkamatra vehetett volna fel több hitelt; ennek nem kihasználása volt a bűn.
Tény, hogy 2009-ben a szociáldemokraták is szerepet játszottak az adósságfék bevezetésében, de gazdaságpolitikai szakértőik az utóbbi fél évtizedben már rendre azt hangoztatták, hogy ennek az ideje lejárt, és Németországnak más pénzügyi doktrínára van szüksége a növekedés és versenyképesség érdekében. Köszönhetően annak, hogy az adósságfék félretételéhez széles politikai koalícióra volt szükség, az eddigiekhez képest többletet jelentő beruházások több célt kell, hogy szolgáljanak: hadiipari termelést és vásárlásokat, a civil infrastruktúra bővítését és korszerűsítését, valamint 100 milliárd euró értékben zöld beruházásokat is. Ez az új irány adja a vezérfonalat a német növekedési potenciál helyreállításához, de az európai gazdaság fellendítéséhez is.
A fő ok, ami miatt a fiskális felszabadulás bekövetkezhetett Németországban, az a sokk, amit Donald Trump visszatérése okozott. Ennek nyomán most az Egyesült Államok visszavonulni látszik azokból a biztonsági kötelezettségvállalásokból, amelyeket 1949 óta Nyugat-Európa irányában fenntartott, majd később, a NATO keleti bővítéseivel Közép-Európa legtöbb országára kiterjesztett. Az Európai Unió vezetői most újrafegyverkezést kezdeményeznek, de az első, amire rá kellett jönniük, hogy az EU költségvetési szabályai nem kompatibilisek a nagy fokú katonai költekezéssel, ami most a napirendet uralja. Vita kezdődött arról, hogy vajon a felfegyverkezés érdekében az EU vehet-e fel hiteleket. Az Európai Néppárt (EPP) ez év márciusi berlini tanácskozásán e kérdésben – nem kis meglepetésre, de összhangban a németországi változásokkal – támogatólag foglalt állást.
Az előttünk álló időszak nagy kérdése, hogy milyen lesz az új uniós beruházási program szerkezete; abban lehet-e majd érvényesíteni a kohézió szempontjait.
Mind a kereslet, mind pedig a kínálat szétterítésének arra kell törekednie, hogy az élénkítést ne egy szűk területen, hanem minden tagállamban és régióban érzékelni lehessen. Előnyben kell részesíteni a duális felhasználású iparágakat (tehát ami egyaránt segít a civil életben és a védelmi képességek fejlesztésében, mint például a vasút korszerűsítése). Ahogy az Németországban történik, az EU szintjén is el kell érni, hogy a fenntarthatóság az újonnan létrehozott fiskális mozgástér kedvezményezettjei közé kerüljön.
Jegyezzük meg: végső soron a védelmi kiadások kollektív fogyasztást jelentenek, nem pedig produktív beruházást. A katonai kiadások gyakran pazarlóak, és jellemzően magas bennük a korrupciós kockázat is. Ha tehát nem akut nemzetbiztonsági vészhelyzetről van szó, akkor a védelmi kiadások fedezéséhez a költségvetés szerkezetének megváltoztatása szükséges, nem pedig a fiskális ösztönzés eszköztárát kell mobilizálni. Az újrafelfegyverzés érdekében az EU nem sodorhatja magát a csődkockázat felé, és azt sem teheti meg, hogy a szegényebb régiókat megsarcolva a kohéziós politikától von el forrásokat. Mint ahogy a klímapolitikában is igazságos átmenetre van szükség, a fegyverkezés esetében is társadalmilag igazságos és klíma-semleges megoldásokat kell választani.
Mivel jelenleg az EU nem áll katonai támadás alatt, és ennek valószínűsége a közeli jövőben és középtávon sem túl nagy, a döntéseket kellő előkészítés és az érintettekkel való konzultációk után kell meghozni, nem pedig lóhalálában. Az EU biztonságpolitikáját és költségvetési kapacitását érintő vitákban a progresszív oldal arra törekszik, hogy a biztonságot megerősítő kiadásokkal egyidejűleg kapcsoljanak magasabb fokozatba a civil és a szociális beruházások is.
Az EU-nak mindenképpen választ kell adnia a biztonsági kihívásokra, de törődnie kell más válságokkal is. Ilyen például a lakhatási válság, amely a legtöbb tagországot sújtja valamilyen formában.
Az EU-nak mindenképp választ kell adnia a biztonsági kihívásokra, de törődnie kell más válságokkal is. Ilyen például a lakhatási válság, amely a legtöbb tagországot sújtja valamilyen formában. A szocialistáknak köszönhetően most először van olyan tárca az Európai Bizottságban, amely a fenntarthatóság és a társadalmi kohézió jegyében dolgozhat ki javaslatokat az európai lakhatási helyzet javítására.
A szociáldemokraták erőfeszítésein fog múlni, hogy a növekvő védelmi kiadások – tagállami és uniós szinten – kiszorítják-e a szociális és klímaügyi beruházásokat, valamint a fejlesztési segélyeket. Amikor Európa védelméről beszélünk, akkor nem csak a terület megvédésére gondolunk, hanem a politikai értékek és szociális normák megvédésére is. A béke iránti elkötelezettség maga is a legfőbb progresszív értékek közé tartozik. A mai helyzet paradoxona, hogy sok fiatal ember (főleg a férfiak) inkább a szélsőjobboldali erők felé húz, ha a békét preferáló politikai erőre akar szavazni. A baloldali pártok feladata az is, hogy a fenntarthatóságot és igazságosságot szolgáló gazdaságpolitika érvényesítése mellett erre az ellentmondásra is mihamarabb megoldást találjanak.
