Eddig mindössze egyszer olvastam a hazai független médiában idézőjelben: „Karmelita”. Mintha a szerző is érezte volna a nyilvánvaló anakronizmust, miszerint meglehetősen abszurd egy XVIII. században mindössze néhány évtizedig használatos kifejezéssel nevezni több száz évvel később egy kormányépületet. Ráadásul – a kolostori néhány évtized után – az épület majd’ 250 évig Várszínház volt, akkor már sokkal okszerűbb lenne annak hívni. Csak hát az egy szekuláris, semleges és sajátos, nekik aligha tetsző értelmezéseket kínáló név lenne, szemben egy egyházi fogalommal, amely sokkal adekvátabb segítője a kormány ideologikus szándékainak.
Még ennél is érthetetlenebb a Felvidék (és ritkábban a Délvidék) név használata, de egyúttal bonyolultabb probléma is, mert mélyen beivódott a mindennapi nyelvbe, szinte tudattalanul írjuk/mondjuk valamennyien. Pedig Liszka József komáromi etnográfus szerint (Töredékek a felvidékről, igen, így, kis betűvel. Népszava, 2023. márc. 5.) a Felvidék fogalma korai „…konkrét tájfogalomként, noha még nem tulajdonnévi formában mai ismereteink szerint csak a XIX. század derekán jelenik meg, mégpedig Kossuth Lajos egyik, a képviselőházban 1848. július 11-én tartott beszédében… A második világháborút követően mind a magyarországi, mind a csehszlovákiai (magyar) sajtóból, köznyelvből egy időre eltűnik a Felvidék kifejezés, helyette »csehszlovákiai magyarokról«, »szlovákiai magyarokról« beszélnek – ha beszélnek. A rendszerváltást követő sajtószabadsággal ismét felbukkan a Felvidék terminus: először a publicisztikában, zsurnalisztikában, majd egyre inkább (vagy előtte, vagy párhuzamosan vele) a köznyelv részévé válik, és mára befurakodott a tudományos nyelvbe is.” Befurakodott, mégpedig olyan sikerrel, hogy jobbról balra, balról jobbra mindenki így írja/mondja. A Délvidék mai használata pedig azért is téves és politikailag inkorrekt, mert történelmi területének egy része a mai Románia területén fekszik – miközben csak a Vajdaság szinonimájaként használjuk.
***
Az természetesen nem meglepő, hogy a jobboldalon így nevezik, ez is része szimbolikus politikájuknak: olyan fogalomrendszert kiépíteni, amely erősíti az általuk hirdetett keresztény-nemzeti kurzust. De hogy ebbe a csapdába miért lép bele szó nélkül a független média a teljes ellenzékkel és a balliberális értelmiséggel együtt, az számomra érthetetlen. Magától értetődően, zsigerből, gondolkodás nélkül átvették a bő évszázada(!) nem létező Felvidék és Délvidék fogalmak mindennapi használatát is – mintha legalábbis nem Szlovákiát vagy Szerbiát kellene írni/mondani. És nem csak kellene a történelmi tények okán, de illene is, mert szóhasználatuk sértheti a két ország érzékenységét. Látniuk kellene, hogy e történelmi tájnevek állandó használata bizony egy nagyon finomhangolású, soft irredentizmus: régi nosztalgiák ébrentartásával őrizni a csalfa reményt, amiről Orbán nem is annyira látensen így fogalmazott: „vannak országok, amelyeknek nincsenek tengerei, nekünk is lenne, ha nem vették volna el őket”. Micsoda bársonyosan lágy meta-üzenet. Csak épp azt nem mondja, hogy be is vonulhatnánk, de még nem tesszük!
Továbbra sem értem, miért nem kontrázza ezt – akár tudatos politikai stratégiaként is – az ellenzék. Pedig Liszka szépen leírta, csak érteni és használni kéne érveit. Különösen, hogy a kormány állami pályázatok sorában ír Felvidékről és Délvidékről, ami bizony komoly joghézag, hiszen nem létező földrajzi területekre pályáztatnak. Kézenfekvő céltábla az ellenzék előtt, csak lőni kéne, ehelyett szemérmes álnemzetieskedéssel mondják utánuk az általuk diktált fogalmakat.
Orbán pedig elégedetten dőlhet hátra: a nyelv is a miénk lett!
S ezen már az idézőjel sem segít...
