megemlékezés;versek;kiskert;

Ádám Tamás versei

Csontpor; Miközben megyünk, gondolom; Valószínűtlen völgyben

Csontpor

Megtörték az idillt, felszántották
a viráginges rétet, betemették
valamennyi elszórt, tiszta leheletű
tavat, az elkalandozó, boldog
patakokat, az emlékeket. Széttúrták
szerelmes kócsagok fészkeit.
Dolgavégezetlenül szuszognak
a sufniban málló mángorlófák,
a tisztaság elnapolva. Még csak
halotti tort sem rendeztek.
Mielőtt búsongnánk, kijelentjük:
keserűségnek így sincs helye,
kihajtanak a gyomirtóval megölt
csalánok, méteres kórók, erős indák
másznak a téglafalakon.

A felszántott földeket ideges tárcsák
egyengették, finomra darált csontport
szórtak a határban. Emberi csontokat
aprítottak. Vakító fehérség imitálta a telet,
megsárgult a hó. Állandósult a nyomás
mellünkben, mégis könnyezve nevettünk,
amikor véletlenül körmünk eltévedt
szivárványba akadt. Megtanultunk
különleges túlélőtechnikákat.

Miközben megyünk, gondolom
                            Csajka Gábor Cyprian emlékére

Rossz kedvem nehezen enged, találkozni kellene
egy visszafele forduló halottas menettel, eljutni
a tor elejére, addig a titkos pillanatig, amikor
elszáll a lélek. Most csak halottakkal vagy újszülöttekkel
tudnék beszélni.
És eljön a pillanat: szép halottakkal
beszélgetek, szájuk íve, akár egy halvány szivárvány.
Kedvesek hozzám, sárgán is hajlíthatatlanok.
Az élet értelméről filozofálunk, mely tényleg
teljesen értelmezhetetlen. Imát morzsolok. Isten maga
a tökéletesség, gondolom magamban, miközben tudom,
hogy csak ő van, tökéletesség nincs sehol. Csupán a
vágy húz, hogy egyszer közeledbe érjek. Akkor védőn
rám hajolsz majd, Uram.

Szeretem az újszülötteket, mostanában ritkán találkozom
velük. Ceruza-vékony csuklójukat fehér tapasz
szorítja, rajta dőlt betűkkel a nevük. Nem értik, mit
keresnek itt. Sírnak. Később jobb lesz majd, néha
harmóniával is találkoznak, szeretettel. Idegen
helyzetekből sem lesz hiány. Én is meggondolatlanul
jöttem a világra, találtam tüskéket, sáraranyt, és
kikerülhetetlen verseket. Erről beszélek, Cyprian.

Miközben megyünk, kitavaszodik, gondolom.

Valószínűtlen völgyben

Nézem a Csesztvét szelő patakot,
motyog, talán mondani akar valamit,
mohás gallyak indulnának felfelé.
Cserzett arcú közmunkások vágják
a lucskos füvet, alkoholgőz száll,
borfelhők vánszorognak. Mintha
Fráter Erzsike közeledne riadtan,
szempillájáról lepkék rebbennek.
Nyikorog a fahíd, leválik a cipő talpa,
talán megúszható a megyebál.

Megváltoztathatatlanok a feszült
napok, a kusza viszonyok. Ilyenkor
egy érzéki asszony elbizonytalanodik,
melegségre vágyik, szalmakazalba
dugja kezét. Átütemezhető a magány.

Felrobbannak a suhancok arcán a sárga
pattanások; azt sem tudják, itt élt vagy
nyolc évig Madách. Légpuskák riasztják
a kupolát építő vakondokat egy
valószínűtlen völgyben. Az ecetfákról
leszédülnek a rigók. Bekapcsolják a
vadriasztókat, felerősödnek a sortüzek.
Hátborzongató történet.

A krími hárs is kiszáradt az udvaron,
háromszáz évet élt. Vacogó tavaszon
nehezebben emlékezünk, kihagynánk
a temetéseket. Mozdulatlanul töltjük
a hátralévő időt. Alkonyodik.

„Itt tegnap lezuhant egy angyal” – egy mottó, amit aztán kibogoz a költő. Az angyalok mellett megjelennek a szegre­gátumban élők, mindennapjaik gondjaival, panaszaikkal, az iróniát sem nélkülözve. Sopotnik Zoltánnal Cigányvég című legújabb verseskötete kapcsán beszélgettünk.