A szerkesztő, Pál Sándor Attila előszava szerint Esterházy összesen 154 magyar nyelvű interjút adott (listájukat a szövegeket követő bibliográfia tartalmazza), közülük 17 került be a kötetbe. E szigorú válogatás révén sikerült – amennyire csak lehetett – kiszűrni az ismétléseket és az alkalmibb megnyilatkozásokat. A kronológia pedig jól mutatja: az író az 1980-as évek elején kezdett olyan hírességgé válni, akitől egyre gyakrabban kértek interjút. Innentől kezdve aztán szinte halálig folyamatosan fogadta a sajtó képviselőit.
Esterházy remekül riposztozik, színesen és szellemesen válaszol, olykor igen bonyolult gondolatmeneteket kifejezetten vicces poénokkal, (ön)ironikus utalásokkal elegyít, elmemozgató asszociációkkal teremt feszültséget. Ez a hatalmas szövegfolyam tehát szinte sosem válik egyhangúvá, ellenkezőleg: mindvégig izgalmas, többnyire még szórakoztató is marad. Mindenekelőtt persze, azok számára, akik – valamilyen szinten – ismerik azokat a műveket, melyekre egy-egy beszélgetés épül (például Termelési regény, Harmonia caelestis, Javított kiadás, stb.). Ők értékelhetik igazán, hogy az író beavat bennünket valamelyik regény keletkezésének körülményeibe, szöveg és élet – néha talányos – összefüggéseibe, az alkotói pálya dinamikájába. Az Esterházy-próza világában járatos olvasók a kötet révén egy emelt szintű regénypoétikai kurzust is abszolválhatnak.
„Az interjú a hiúság műfaja, a beszélgetés nem” – az előszó is idézi az író szállóigévé híresedett bonmot-ját, amit persze, nem feltétlenül kell axiómaként kezelni. Vannak ugyan Esterházy meghatározását igazoló esetek, változatok, ugyanakkor naponta találkozhatunk olyanokkal, melyek inkább ellentmondanak neki. Még leginkább a bulvárlapok celebeket megszólaltató színesei lehetnek a „hiúság” megtestesítői. De az új információkra összpontosító, közéleti személyiségeket (politikusokat, szakértőket) kérdező, a tájékozódásunkat segítő verziók már nehezen tekinthetők valamiféle hivalkodás reprezentánsainak. Ráadásul a műfaj terjedelmesebb változataiban, például kötetünk nem egy fejezetében az interjú és a beszélgetés határai gyakran el is mosódnak.
Egy másik beszélgetésben olyat is mond, hogy a műfajnak nincs sok értelme, inkább „érdekessége szokott lenni” (a kérdező: Keresztury Tibor, aki az elsők között ébredt rá, hogy Esterházyt érdemes részletesen megszólaltatni). Ez azonban még a fiatal – a médiumok közegével ismerkedő – író kissé elitista szkepszisét tükrözi, mely az 1980-as évek elejének gyökeresen más jellegű, szerkezetű nyilvánosságára vonatkozott. Véleménye a későbbiekben alighanem megváltozott.
Az interjú, magától értetődően, páros/társas műfaj, jellege – egyáltalán: minősége – függ a készítő(k) alkatától, felkészültségétől, vagyis a szakmai-emberi alkalmasságától is. S e tekintetben a „nagy név” sem jelent garanciát. A kötet egyik kevésbé sikerült beszélgetését például Petri György készítette, a részleges fiaskó oka pedig talán az volt, hogy a kérdezőt időnként a saját személye valamivel jobban érdekelte, mint a kérdezetté. – A tájékozatlanság okozott zavart, amikor az ismert – nem kulturális – újságíró az egyik kérdésében az írót a „népnemzeti” irányzathoz sorolta. E fogalom jelentése az irodalomtörténeti és -kritikai hagyományban erősen kötött, sajátos konnotációi vannak. A minősítés hallatán Esterházy nem véletlenül ironizált meglepetten: pályája első szakaszában a legélesebb bírálatokat ugyanis – többek között – épp a „népnemzeti” tábor némely képviselőjétől kapta. – Végül még a kivételes körülmények, az író betegségének hírei sem indokolhatják, hogy az interjú készítője ezzel indítson: „Mondd, Péter! – Mit? Mit mondjak?” – Bármit… Amit akarsz…” Miközben a zaklatottság érthető ugyan, megrendülnie azért mégsem a dolgát végző újságírónak, hanem főként majd az olvasónak kellene.
A Kappanyos András által jegyzett beszélgetés a különös témaválasztás – James Joyce írásművészetének némely aspektusa – miatt billeg olykor-olykor a siker és a kudarc határán: Esterházy rendkívül felkészültnek bizonyul ugyan, de tudása természetesen egészen más típusú, mint a professzionális szakemberé. Ezért aztán a szerepek – kérdező/kérdezett – néha zavaróan felcserélődnek. Egészében véve azonban az interjú mégiscsak kivételes intellektuális élményt ad, ami tehát itt főként a magyar író erudíciójának, szellemi vértezettségének köszönhető.
Fabinyi Tamás evangélikus püspök és az író eszmecseréje a kötet egyik lelki/érzelmi csúcspontja lett. Fő témáját Az egyszerű történet, vessző, száz oldal – a Márk-változat, e „teológiai mű” alkotja, ennek révén kézenfekvően kerülhetnek szóba a hit és kétely örök dilemmái, a vallás-művészet-élet, a krisztusi szenvedés és szeretet összefüggései. A szöveget a kölcsönös figyelem és empátia, a szellemi emelkedettség avatja megrendítő olvasmánnyá.
A nívós válogatásból néhány további közreműködőt is ki kell emelnünk. Például a tavaly elhunyt újvidéki műfordítót, Vickó Árpádot, mivel kérdéseivel alkalmat teremtett a Harmonia rejtettebb tematikai rétegeinek, poétikai sajátosságainak elemzésére. Selyem Zsuzsát, mert a szerzőt arra késztette, hogy a pálya kezdeteiről, valamint a prózaírás kevésbé ismert műhelytitkairól beszéljen. Inotai Editet a napilapba (Népszabadság) készült interjújával, ami meggyőzően bizonyítja, hogy a fogantatás alkalmisága ellenére – épp a szakszerűség révén – a szöveg maradandónak bizonyulhat.
Infó: Esterházy Péter: Vanni van. Válogatott beszélgetések. Magvető 2025.
Példa emberségből, európaiságból
A kurzivált életbe! - írta Esterházy Péter A szív segédigéi című művében, amelyet elhunyt édesanyjáról és a gyászról írt. Hát valóban, a kurzivált életbe, hogy azóta - majdnem kilenc éve - már az író sincs, nekünk meg születésnapján „csak” az emlékezet marad.
„A posztmodern játék számára nem önhitt, elitista izoláció volt; mulattatni és szórakoztatni akart. Azt akarta, hogy értsék, s hogy a magas irodalom népszerű kedvtelés és időtöltés legyen, semmiképp se unalmasabb egy jó focimeccsnél¨ - írta Wilhelm Droste irodalomtörténész Esterházy Péterről, a posztmodern magyar irodalom egyik legnagyobbjáról öt évvel ezelőtt. Most, az író 75. születésnapjának alkalmából Budapest belvárosában plakátok emlékeztetnek erre a posztmodern játékra. A Fővárosi Önkormányzat célja hosszabb távú, mint az alkalmi megemlékezés: ahhoz az európai morális értékekhez való ragaszkodást jelenti, amelyet Esterházy élete, munkássága példaként állított. Karácsony Gergely főpolgármester már újévi beszédében kiemelte, ez egy olyan várost jelent, ahol nincsenek egyenlőbbek az egyenlőbbeknél és ahol nem mérgezi a közbeszédet a manapság stratégiai szempontok szerint bevett politikai kocsma beszéd. „A baj tehát nem kicsi. Budapest dolga, hogy ezzel szemben példát mutasson. Példát mutassunk emberségből, példát mutassunk európaiságból” - fogalmazott a főpolgármester. A fővárosnak pedig majd utat mutat Esterházy Péter.
