Látlak, Amerika!
Vigyázz, Amerika!
Egyszer te is megtudod!
Épp úgy ismerlek,
mint a tenyeremet,
bár még sosem jártam ott.
Nekem a 44-ik utca sarka
olyan, mint a Kresz Géza vége,
ahol fordul a villamos.
(Kern András: Látlak, Amerika)
Igen, magam is afféle libernyák vagyok, aki túlzott Amerika-imádatban nőtt fel; Winnetoutól és Old Shatterhandtól kezdve Gene Hackmanig, az Easy Ridertől és a Steppenwolftól Mr. Bergerig, Xaviertől (Brando a Fugitive Kindban, ami magyarul Orfeusz alászáll címen ment) Forrest Gumpig, Caleb Trasktól Holden Caulfieldig, Bing Crosbytól Elvisig, Bill Evanstől Chick Coreáig, satöbbi. Ez a humanista és liberális arculat az edge-ek, az élek és a szélek, az East és a West Coast Amerika-képe, nem a búzaövezeté vagy a Bible Belté – nálunk is a rurális, vallásos és öregecskedő vidék az illiberalizmus fő bázisa (a határokon túliak mellett).
És Amerika maga a széles középosztályosodás, az, hogy a társadalom jóformán egy durva nagy középosztály, ovális alakja van, nem olyan istenverte darázsderekú babapiskóta, mint édes hazánk, mely középen, a középosztálynál a legkeskenyebb. A nálam hozzáértőbb megfigyelők szerint ennek a middle class-nak a megbillenése, a hallatlan jövedelmi polarizálódás, a migráció és a libernyák elit túlhajtott kultúrbalos woke-kultúrharca, valamint a kongresszus és a szövetségi bíróságok (már Clinton alatt, a ’94-es republikánus forradalommal elkezdődött) jobbratolódása az okai annak, hogy egy ilyen bízvást kreténnek nevezhető gusztustalan bácsi lett a virágzó demokratikus birodalom császára, első Caligulája.
Ugye, ez az angloszaxon liberális szellem gyarmatosította a világot, nem a nácizmus vagy a sztalinizmus, hanem a versenyes-hatalommegosztásos-jogállamos logika dominálta az elmúlt háromnegyed évszázadot; épp’ elég idő telt el, hogy elfelejtsük a háborút és sodródni kezdjünk az újabb felé. Szal az ember (Tocqueville óta) aszitte, a jenkiknek a vérében van a demokrácia (túl azon, hogy az embernek ilyen értelemben semmi sincs a vérében, ez egy hülyeség), és akkor jön a nagy táncoskomikus a Döme királyos narancssárga parókájában (ld. Jácint úrfi a füllentők birodalmában, Szép Szó 2025. 02. 22.), és most a szemünk láttára omlik össze minden, amit Amerikáról tudtunk és tudni véltünk, egyik pillanatról a másikra. Az új Néró az amerikai birodalom trónján úgy viselkedik ugye, mintegy egy beélesedett orosz alvó ügynök, akinek az a feladata, hogy meggyengítse Amerikát, szembefordítsa a szövetségeseivel, gazdaságilag tönkre tegye a birodalmat és az Európai Uniót. Lehet, hogy a 911, az ikertornyok elpusztítása mellett, ami egy tökéletes műalkotás volt, ez az elmúlt negyed század legkifinomultabb, ugyancsak művészi színvonalon mozgó konspirációja, amiért Putyin Oscart érdemelne a legjobb forgatókönyvért, mely egy ilyen rendkívül hülye bácsi segítségével a feje tetejére állítja a világot, meggyengíti a demokrácia erőit és megint teret nyit a majomreterátnak.
„Jósolni nehéz, különösen, ami a jövőt illeti” – mondja a jó kis bon mot, mely állítólag vagy Mark Twaint, vagy Niels Bohrt dicséri. Vígan zajlik az operett, melyben továris Trump játssza Szu Csong herceg szerepét, de elméletileg fennáll a lehetősége annak, hogy azt a szürreális botránysorozatot, amit Döme király művel, a demonstrációk tanúsága szerint már most unja az amerikai nép egy szignifikáns része; a népakarat és a látszat ellenére mélyen gyökerező demokratikus hagyományok és a megosztott hatalmak felülkerekednek ezen a majomkirályon, a félidős választásokon a gridlockkal (a.m. rácszár, mármint rács-zár, nem rác-szár), a törvényhozói többség megszerzésével az ellenzék gúzsba köti az elnököt, mint Clintont vagy Obamát a képviselőházi republikánus többség. Másrészt lehet, hogy egyszer Európa áldásként tekint majd a fideszhajú majomkirály őrjöngésére, mert felébresztette a kényelmes amerikai gyámkodásban ellustult Európát, rálökve a szorosabb integráció és a közös európai hadsereg útjára, egy igazibb unió felé. Oké, ez wishful thinking, vágyálom, álmodik a nyomor, de elvileg nem zárható ki egy efféle forgató sem.
