Mindez nálam úgy pukkant ki, mint egy szappanbuborék a gyerekzsúron. Hiszen – és most nyálas leszek – sok mindent el tudnak dönteni a gének, a szem színétől a lehetséges betegségekig, de a szeretetre, erre a teljesen elszabadult és irracionális érzésre semmilyen hatásuk nincs. Akkor sem kötne több szál Dusihoz, ha egyenesen a bordáim közül vették volna ki egy isteni gesztussal, vagy klónozták volna egy nagyon is emberivel.
A szerepem milyenségét viszont nagyon is befolyásolta, hogy ő – ahogy mondani szokás – „nem tőlem van”. Egyéves volt, amikor „megismerkedtünk”, azóta vagyok vele. Nem volt felkészülési idő, várakozás, úgy hullott az ölembe, mint másnak egy állami megrendelés. Volt viszont nem kevés félsz és bizonytalanság, hogy mit kezdek majd ezzel a veknivel, hogyan fogom nevelni, és mit csinálok vele, ha például bosszantani fog. Ma már csak nevetek mindezen, de akkoriban arra jó volt ez az aggodalom, hogy az első időszakban nem akartam apa lenni a valódi apa helyett, és a nevelést is ráhagytam a leendő nejemre, mondván, ez nem igazán az én reszortom. Inkább csak figyeltem őt, asszisztáltam, mint egy nagyobb műtétnél a rezidens, és tettem, amire megkértek. Ennél nagyobb szerencsém nem is lehetett volna. A nejem ugyanis az első pillanattól partnernek kezelte Dusit, és nem idomítandó nyersanyagként, betörés előtt álló alattvalóként tekintett rá. A kulcsmondat, ami most is itt cseng a fülemben a „Megbeszéljük?” volt. Mindig ezzel oldották fel a konfliktust. A gyerek is elmondta a maga kis szemszöge szerint, hogy mit gondol az adott „probléma” kapcsán (lehet-e csak csokit enni ebéd gyanánt; megvesszük-e neki az ezredik kisautót is; lehet-e egész nap tévét nézni), majd a nejem is, és végül valamilyen kompromisszumra jutottak. Dusi tehát úgy nőtt fel, hogy a hasonló vitákat nem a hangerő, nem a tekintély és nem az agresszió dönti el, hanem a kölcsönösségen alapuló megállapodás. Az élet tehát folyamatos alkuk sora, amelyben hol jobb, hol rosszabb pozíciót tudunk kivívni magunknak, de legalább meghallgatják az érveinket, a bánatunkat, az elszenvedett igazságtalanságot. Nem torkollnak le, nem állítanak a sarokba.
Ebbe nőtt bele észrevétlenül az én apafelfogásom. Aktivizálta a bennem amúgy is ott élő „liberálist”, aki a szabadságot és az önrendelkezést tartja a legfőbb értéknek, és nem kíván behódolni semminek és senkinek. Ez pedig felszabadította a szeretet csatornáit.
Nem egészen ezt hoztam én otthonról, a hetvenes évekből. Nem arról van szó, hogy ne szerettek volna a szüleim, de gyerekként néztek rám, akinek az érdekeit, ha úgy hozza a helyzet és a felnőtt világ furcsa szabályai, könnyedén át lehet, sőt át kell lépni, nem muszáj a gyerekkel folyton egyeztetni mindenről. Elvileg az az egyetlen „dolga”, hogy engedelmeskedjen. Az élet is erre neveli majd. A nevelési repertoárba apám részéről pedig beletartozott olykor a pofon, és nagy ritkán a verés is, ha a bűneim mértéke meghaladta a lelkifröccsel már nem megoldható szintet.
Könnyen lehet, hogy más feleség és más gyerek (saját vér) esetén ezek jöttek volna elő, és olykor én is megütném a rakoncátlankodó delikvenst, vagy kérdés nélkül túllépnék a szempontjain, ha úgy ítélném meg, hogy neki ebben az ügyben nincs szava, mert gyerek. Csakhogy minél többször nyúlnak át a feje fölött valakinek, minél jobban sugallják, hogy az ő dolgait jobban tudják mások, annál nagyobb az esélye egy szorongó, a hatalmi szónak mindig engedő, meghunyászkodó vagy épp a frusztrációi miatt agresszívé váló felnőtt megszületésének.
Most viszont van egy csacsogó, a dolgait a maga természetességével megosztó gyerekünk, akit már nem lehet lenyomni (szerencsére itt, Bécsben az iskola sem ezt a mentalitást képviseli akarva vagy akaratlanul), mert azonnal minden érzéke tiltakozik ellene. Rögtön felismeri, mert elüt attól, amit megszokott. Én pedig apaként azt szoktam meg, hogy a rá vonatkozó döntéseimet meg kell indokolnom előtte, és el kell fogadnom, ha ütközik az ő szempontjaival. Ha pedig homok kerül a gépezetbe, közösen vesszük ki.
Zsiga bevált. Ezt mondta úgy háromévesen a nejemnek pár hónappal az odaköltözésem után. Épp a hasa fájt, és addig csak az anyai simogató kezek mulasztották el a gyötrelmeket, azon a napon viszont az én varázserőm is használt. Tudtam, hogy ez nem csupán erre a helyzetre vonatkozik. Sokkal többet mondott el ő akkor, még ha nem is tudta volna megfogalmazni, hogy mit. Azóta sem kaptam ennél nagyobb dicséretet, és úgy tartom számon, mint a legnagyobb kitüntetésemet, amit nem tud felülmúlni semmilyen igazi plecsni. Szerencsém volt, mert őt sodorta elém az élet. Ő tett apává, és ezért örökre hálás leszek neki. És arra a szeretetlelőhelyre, ami a sok kétség, szorongás és félelem mögött várt rám. Erre járok rá, ha komiszkodni kezd odakint a világ.
